Hogyan tudok ebből kijönni?

Szóval röviden-tömören a történetem. Világéletemben kitűnő voltam, mindig a jegyek bűvöletében éltem, bizonyítani akartam. Kiskoromtól kezdve azzal traktáltak, hogy a bátyám okosabb nálam, ezért azért is megmutattam, hogy én is mindent el tudok érni és 20-szorosan felülmúltam önmagam, oktv eredményektől kezdve 18 éves koromra 6 nyelvvizsgát tettem. 9. óta minden nyáron nyelvvizsgára készülök, volt, hogy 6 héten át minden nap reggeltől estig szünet nélkül tanultam a felkészítő könyvet. Végig csak sikerek értek, általában mindig mindenhol a legjobb voltam és maximális pontszámokat szereztem. De az utóbbi 2 évben teljesen kifordultam önmagamból, már azt sem tudom, hogy ki vagyok én valójában és mit is érek igazából. Bármennyire is sikerek értek, ezeknek sosem tudtam örülni, ha 99 százalékot kaptam, haragudtam az 1 százalék miatt és nem tudtam elfogadni, hogy más esetleg jobb legyen nálam. Amikor az öcsém is ugyanilyen jó tanuló lett, sőt bizonyos versenyen még jobbakat is elért mint én, akkor is kiborultam, hogy hármunk közül én vagyok az utolsó. Örökös kisebbségi komplexusom van, bár tudat alatt látom az eredményeimet, nem tudom őket értékelni, nem tudom átélni, hogy én értem el ezeket, mindig csak véletlennek érzem.

Társas kapcsolataim nincsenek, senkivel nem tudok őszintén elbeszélgetni. Teljesen kiábrándultam a barátkozásból, ezen a téren sorra értek a kiábrándulások. Alsóban volt egy legjobb barátnőm, de ő elpártolt mellőlem és magamra maradtam. Mindig haragudtak az eredményeim miatt és örökké egyedül voltam. Sohasem dicsekedtem, inkább leértékeltem magamat. Leöntötték a kedvenc kabátomat szappannal, a cipőmbe az osztályfőnök asztaláról lopott gombostűt tettek, hogy belelépjek. Ez 9-10 évesen hihetetlenül fájt nekem, régi naplóim is csak erről szólnak,hogy nem barátkoznak velem (fiatalabb koromban népszerű voltam). Aztán gimnáziumba mentem, ahol megint lett egy barátnőm, de vele nyolcadikban megszakadt a kapcsolatom. Az anyukája nem akarta, hogy velem barátkozzon, így amikor a második covid alatt 1 hétig nem voltam iskolában, átültek egymás mellé és amikor visszajöttem, kijelentette, hogy mostmár nem ül vissza hozzám, mert a másik lánnyal nem akarja azt éreztetni, hogy ha ló nincs, szamár is jó. De amikor nincs az a lány, szívesen ül mellettem. Nagy csalódás volt ez számomra, mert mindig barátokat szerettem volna és tudtam, hogy ezzel velem érezteti ezt. Másrészt ő volt a mai napig a leghosszabb ideig a barátnőm, és én amikor ő hiányzott, nem ültem mások mellé, hűséges voltam. Négy év után konkrét ok megnevezése nélkül úgy szakított velem, hogy utána semmi nem maradta következő 4 évre, ami nagy barátságunkból, nem viselkedett másképp, mint egy idegen. Sokszor küldött sulis anyagot, e téren szinte csak ő segített már a végén, de lelkileg nem számíthattam rá. Senkire sem. A következő 4 évben már nem volt lehetőségem beilleszkedni, mert a klikkünkből kikerülve már minden klikk ki volt alakulva, amiben nem volt helyem. Aztán a barátnőmék egy nagy társaságot alkottak, ahova szerettem volna csatlakozni, de az egyik tag írt nekem privátban egy nagyon bántó, hazugságokat tartalmazó, lejárató üzenetet, amit fel is olvasott a többieknek, így az egykori barátnőm is hallotta, ő nem hiszem, hogy benne volt, de a klikk közösen írta. Ezek után nem mertem velük barátkozni, évekkel később pedig hallottam, hogy lám, ők mennyire közeledtek felém, de bennem nem volt nyitottság (ezt egymás közt mondták gúmnyosan, bezzeg a barátnőm milyen jól elvan velük). Aztán egy másik lánnyal is összebarátkoztam, nem az osztályból, 1 éven át hittem benne, hogy mi életre szóló barátok leszünk, azonban az ő helyzete javult a saját osztályában, így bár a tanulásban ő is segített, de mint igaz barát nem állt mellettem. Aztán még volt egy külsős barátnőm is, de 1 év után ő is lepattintott.Az utóbbi 2 évben az érettségihez közeledve teljesen kifordultam magamból. Alap feltételezésem az volt, hogy engem mindenki gyűlöl és a bukkásomat várja. Az osztály légköre meg is erősített ebben. Nem ment úgy a tanulás, ahogyan azelőtt, motiválatlan voltam és állandóan azzal biztattam magam, hogy ha nem érek az anyag végéig a vizsga napjáig, akkor előző este megölöm magam, mert én úgy nem vizsgázom, ha nem tudom teljesen az anyagot. Fejembe vettem, hogy vagy 5-őst kaphatok valamire vagy 1-est, mivel én vagy 100százalékban tudok egy anyagot vagy sehogy. Rettegtem az érettségitől, folyamatosan csak azokat figyeltem, akik ugyanoda jelentkeztek és aggódtam, hogy ők biztos többet készülnek és jobbak lesznek az eredményeik. Az osztályom hihetetlenül erős, szinte mindenki 90 feletti érettségiket írt. A szóbeli napjáig semmi bajom nem volt, haladtam az anyaggal. Egész éjjel tanultam, 1 órát aludtam. Aztán reggel eltöltötte egész lényemet a tompa tudat, hogy meg fogok bukni.

Láttam magam előtt, ahogy mindenki engem néz és nevetnek rajtam, láttam, hogy nem fogok tudni válaszolni a kérdésekre. Kijelentettem, hogy nem fogok elmenni. A családom elkezdett győzködni, hogy akkor nem lesz életem, kidobom a 97-es írásbelimet a kukába és akkor nekik sem kellek. Apám azt mondta, hogy azonnal vegyem fel a munkát az áruházban és ő vesz nekem egy garzont egy nyomornegyedben , ahol majd magamat kell eltartanom, mert ő nem fog engem támogatni többé. Sose lesz érettségim, innentől kezdve sem ő, sem az ő családja nem lesz kíváncsi rám többé. Apám egész életemben vegzált és év elején, amikor még semmi bajom nem volt, csak megfogalmaztam, hogy úgy érzem, hogy ő nem támogat, nem örül a sikereimnek, sőt annak örülne, ha nem lennék sikeres (minden külső szemlélő szerint is így viselkedett, például érettségi első napján hajnali 3-kor felvert mindenkit), kijelentette, hogy én már elbuktam. Ez a szó egész évben a fejemben járt, ma is hallom, ahogy mondja: Te már elbuktál. Mindezek világossá tették számomra, hogy a családomnak csak addig vagyok fontos, ameddig teljesítek. Persze az is igaz, hogy vagy dolgozol vagy tanulsz. Anyukám kijelentette, hogy a gyerekkoromnak vége. Nem volt gyerekkorom. A gyerekkorom abból állt, hogy óriási, egyetemi szintű ismeretanyagokat tanultam éjjel-nappal és minden egyes nap újra bizonyítanom kellett, hogy érdemes vagyok a szeretetre, a társadalomban van helyem. De belefáradtam. Abban a pillanatban nem érdekeltek az ész érvek. Tudtam, hogy elrontom a jövőmet, de úgy éreztem úgyis mindegy nekem, ha elmennék is, megbuknék. Azt a szégyent nem élném túl. Hiába magyarázták nekem, hogy így mindenképpen megbukok, milyen szégyen, hogy az iskola dísze megbukik, egyszerűen nem tudtam menni. Lebénított a félelem, nem tudtam, hogy mit csináljak. Menjek vagy maradjak. Mi vár majd rám az ajtón túl. Lekéstem az időpontomat, az osztálytársaim pedig elkezdtek pocskondiázni. Trágár szavakkal élcelődtek, sértegettek és kijelentették, hogy mennyire remélik, hogy megbuktatnak. Közben az ofő hivogatott és azt mondta, hogy ha még aznap megjelenek, van esély. Nem fognak megbuktatni, nem lesz semmi baj. Én nem bírtam bemenni továbbra sem. Ekkor végül anyukám egy ismerőse jött ki hozzánk kocsival, aki kezemet fogva behurcolt egészen a teremig. A tanárok ott vártak, nyugtatgattak és én bementem. Mindent tudtam, amit húztam és így átlagban 96 százalék lett az érettségim. Sokak szerint pánikrohamom volt. Mindenesetre magamra se bírok nézni ezek után. Mindent, amit magamról felépítettem, összeomlott. Az emberek szemében csaló vagyok és én nem tudom, hogy minek tartsm magam. Józanul gondolkozva bánom, hogy így tettem, de akkor nem volt bennem más, csak átütő félelem. Egy-két pillanaton múlt, hogy lett érettségim és 485 pontom. A család viszont továbbra is haragszik, főleg az apám, továbbra sem akar látni, a gyerekek pedig még mindig szörnyű dolgokat írnak rólam és privátban is. Egy gyerek 2 napja minden nap azt írja, hogy öljem meg magam. Tudom, hogy szörnyű, amit tettem a családommal, a tanáraimmal és nagyon lejáratódtam. Nem tudom, hogy ez most pszichés betegség vagy ténylegesen egy bűnöző vagyok. Élt bennem egy kép, egy szorgalmas, őszinte, becsületes lányról, akire felnéznek, akire büszkék (míg ez voltam, sosem ismertek el) és egy utolsóról a legutolsók közt, akivé lettem. A tanáraim ekkor viszont hihetetlenül rendesek voltak és megmentették az életem. Ma is égek a gondolattól, mit gondolhatnak rólam... És ez már kb.5. botrányos dolog volt az év során, amit elkövettem, amikor 11 évig semmi baj nem volt velem. Mi változott? Mit kéne tennem? Hol hibáztam? Hogyan álljak önmagamhoz? Ég bennem az önvád és úgy érzem, ebből soha nem lesz kiút. Tudom, hogy szörnyeteg vagyok, tudom, hogy méltatlan vagyok, tudom, hogy szánalmas vagyok. Valaki tudna esetleg vigaszt nyújtani, hogy kezdhetnék új életet, mit kellene ehhez tennem? Most tépelődöm, hogy ezt nem kellene másokkal megosztani, de z az igazság, hogy nincs senki, akiben megbízok. Nincsenek barátaim és az egyetlen ember, akiben megbíztam, a nagypapám már nincs velünk. Kérem, hogy ha valaki esetleg tsnácsot tudna adni, segítsen.