Làttatok vagy hallottatok vissza valamit abból hogy a baràtok akik csúnyàn elbàntak veletek visszakaptàk azt?

Nem barátoktól kaptam, de van egy történetem róla, amikor valaki a saját beszólását úgymond visszakapta.

Meghalt a testvérem mikor hatodikos voltam (az okát nem fejtem ki) és egy másik lánynak akkor született meg a húga, mindössze néhány hét különbséggel.

Egyik lány, akivel sosem voltam jóban, mindenkinek boldogan híresztelte, hogy "XY-nak testvére született, mostmár az osztályban mindenkinek van testvére...kivéve L-nek, haha" (vagyis nekem) ezután elkezdett gúnyosan rajtam röhögni meg vigyorogni, mondogatni, hogy "milyen szar lehet neked, majd később megsajnállak" stb.

Inkább nem írom le, mi volt a következménye a vigyorgós beszólásának, meg nem is lényeges, de körülbelül 2 hét múlva ez a lány nem jött iskolába. Emlékszem német óra volt, és az akkori tanárunk szóba hozta őt, hogy "milyen fájdalom ez neki, biztos nem fogja könnyen feldolgozni" stb.

Nem értettem miről van szó, ezért megkérdeztem egyik osztálytársunkat, hogy mi történt, erre válaszol, hogy "a lánynak meghalt a testvére"

Lefagytam egy pillanatra és percekig nem tudtam köpni nyelni sem, persze nem azért hogy meghalt a bátyja, hanem mert képtelen voltam elhinni, hogy ilyen létezik. Pár hete ő gúnyolt, hogy meghalt a testvérem, erre megtörténik vele is ugyanez. Bevallom, hogy csúnya dolog volt tőlem, de boldogság töltött el miután sikerült magamhoz térni a hallottak után, és egy percig sem voltam képes sajnálni ezért lányt, ő sem sajnált engem soha. A testvérét sajnáltam egyedül csak, bár a karmában őszintén annyira nem hiszek. Viszont biztos vagyok benne, hogy ebben a történetben közrejátszhatott az is, ha meg nem, hívjuk csodás véletlennek, nem tudok jobb szót mondani rá. Viszont számomra hihetetlen volt ez az egész, és igaz hogy eltelt már nagyon sok év, mai napig is sokszor csodálkozom el, hogy ilyen is létezik.

Sokáig legjobb barátomként tekintettem a lányra, akiről a következő szól:

utolsó ~1,5 évben vagy teljesen kifordult önmagából, vagy akkor került a felszínre az igazi énje. Ezt már nem hinném, hogy valaha meg fogom tudni.

A lényeg: olyan szakra jelentkezett, amire akkor nagyon kevés jelentkező volt, így 280 körüli ponttal be lehetett rá kerülni (az azt megelőző éveket tekintve), míg az osztály nagyja olyanokat jelölt meg, ahová minimum 400 pont kellett. Köztük én is, szóval kiemelkedően fontos volt, hogy mindenhol jól teljesítsünk. Amikor mi minden időnkben tételeket dolgoztunk ki, tanultunk, ő ott ült mellettünk kaján vigyorral, majd egy ponton túl, nem túl jószándékú megjegyzésekkel. Egyszer konkrétan kimondta, hogy "mi nyugodtan idegeskedjünk, és tanuljunk csak, szükségünk van rá. Ő biztos bejutó egy komoly, elit szakra, de mi csak reménykedjünk, hogy felvesznek minket a 400+ -os tucatszakjainkra."

Egy hasonló megjegyzése után szóltam rá, hogy most már elég lesz - abból lett egy veszekedés, ami a barátság végét is okozta igazából. (...)

Majd az érettségi után találkoztunk, amikor megkaptuk róla a papírokat, és elcsukló hangon mesélte, hogy nagyon elszúrta a választott tárgyát, valamint a többi sem lett túl fényes, és rezeg a léc. Nem lát sok esélyt arra, hogy bejut.

Végül felvették (többet és konkrétabbat nem tudok), de ott kapott egy átvitt értelmű pofont, és látványosan visszább vett az arcából. Talán még el is gondolkodott az azt megelőző viselkedésén is.