Irigyled ha ismerősödnek nagyobb családja van,és több pénze?

A családot egyáltalán nem, a sajátommal rosszak a tapasztalatok, sajnos a páromé is elég szar, szóval jó nekünk így kettesben. Gyerek nem kell.

Az anyagiakat tekintve tinikoromban volt egy irigységhullámom, amikor pl. eldőlt hogy ki hol tanul tovább, az osztálytársaim mehettek ahova felvették őket, mindet elindították a szülők legalább annyival, hogy csinálhattak jogsit és/vagy állták nekik a kolit meg a kaját, nekem meg le kellett mondanom egy nagy álmomról, mert nem tudtam volna finanszírozni a fővárosi egyetemet, máshol meg sajnos nincs az a képzés. Eleve a továbbtanulásom is azon állt, hogy el tudom-e tartani magam mellette és ez volt az elsődleges szempont, amikor kiválasztottam a szakot. Irritált, hogy nekem nincs semmim, hogy a szüleim a semmire vállaltak és szartak bele a jövőmbe akkor is, amikor már látták, hogy értelmes vagyok és hogy érdemes lenne a tanulmányaimba invesztálni. Piára mindig volt pénz, apám tudott volna dolgozni de nem tette mert neki tök jó volt a tv előtt vedelni, anyám dolgozott ha tudott de ő meg annyira félt intézni bármit, hogy sok szociális alapú lehetőségem elúszott, mert ő nem mert utánanézni, nem írta alá, én meg kiskorúként nem adhattam be a pályázatokat, szóval inkább ez a szarunk bele mentalitás volt, ami bosszantott, nem maga a pénz hiánya, hiszen az bárkivel előfordulhat hogy amikor bevállalják a gyereket akkor épp jól megy de utána becsap a szar. Az, hogy abszolút nem akartak kiverekedni belőle és azt sem értették, hogy én miért igen. Ez tartott kb 14-17 éves koromig, utána rájöttem hogy semmit sem érek az irigykedéssel, nem leszek vele előrébb, a szüleim sem fognak megváltozni, pénzünk sem fog csak úgy a fán teremni amiből majd én elindulok az életben, így aztán szépen leneveltem magam az ilyen gondolatokról és inkább azon dolgoztam, hogy elérjem a céljaimat. Az élet nem fair, sosem volt az, ezen kár rugózni.