Hány legjobb barátja van egy embernek?

1-2. Ha több van, az nem "legjobb".

Miből gondolod, hogy kevésbé szeretnek téged?

Van, aki évente váltogatja a "legjobb barátját", de persze olyan is van, hogy 2 ember életre szóló barátságot köt, és megtalálják egymásban a legendákba illő "igaz barátot" - náluk csak egy "legjobb barát" van. Nem vagyunk egyformák.

Egyébként szerintem fölösleges felcímkézni egy barátságot. Sokkal fontosabb, hogy tudj számítani a barátodra, és ez nem attól függ, hogy ott van-e előtte a "legjobb" jelző, vagy sem.

Én a helyedben ezen gondolkodnék:

Miért félsz attól, hogy kevésbé kedvelnek téged, mint amennyire másokat kedvelnek?

Ha ennek a kérdésnek a mélyére tudsz ásni, akkor rájössz, hogy mit tehetsz ellene. De ez nem két perc lesz, nem is két óra vagy két nap.

Adok egy támpontot a válaszkereséshez: önértékelés.

Másnak apró hülyeségnek tűnhet, de neked ez fontos, és nincs ezen mit szégyellni. Én is sok problémámat érzem apró hülyeségnek, de csak azért érzem annak, mert *mások számára* azok lennének, és mert úgy gondolom, hogy mások simán átlépnek az ilyesmiken, én meg itt ostorozom magamat amiatt, hogy egy-egy ilyen "apróságot" annyira felnagyítok, hogy néha bele tudok őrülni, és emiatt nagyon hülyén tudom érezni magam. Hülyének, aprónak, gyengének és jelentéktelennek érzem magam már pusztán emiatt is, magáról a problémáról már nem is beszélve. Viszont nem vagyunk egyformák. Attól, hogy más simán átlépne az ilyen problémákon, én úgy vagyok összerakva, hogy órák hosszat tudok rugózni rajtuk és nagyon magamba tudok fordulni miattuk, és onnantól kezdve ez nem apró hülyeség. Igenis fontos dolgok ezek. Másnak apróság, de számodra igenis komoly dolog, olyannira, hogy képes vagy tőle mély depresszióba zuhanni.

Szóval a saját érzéseidet és vívódásaidat nem szabad érvénytelenítened, mert az belső konfliktushoz vezet, megkérdőjelezed önmagad és a saját értékedet.

Azok alapján, amiket leírtál, a probléma szerintem nálad ott lehet, hogy rettegsz az egyedülléttől és az elutasítástól, hogy az egyedüllétet kudarcnak éled meg, és számodra arról árulkodik, hogy nem érzed magad eléggé szerethetőnek ahhoz, hogy mások befogadjanak a társaságukba - és épp emiatt ragaszkodsz görcsösen a barátokhoz. Egyszer már durván kitaszított magából egy társaság, és ennek a traumának az emléke újra meg újra elő fog jönni - mint most is. A múltat kivetítve attól rettegsz, hogy az megismétlődik, és hogy újra egy kudarcnak fogod érezni magad egy olyan dolog miatt, ami még meg sem történt. Hogy jogosan félsz-e attól, hogy most is kitaszítanak? Lehet, hogy igen, de lehet, hogy nem. Ezt nem lehet előre tudni, és nem is érdemes ezen kattogni - mondom én ezt úgy, hogy a helyedben valószínűleg én is kattognék rajta.

De szerintem nem is az a fontos, hogy újra megismétlődik-e a múlt - mert nagy eséllyel meg fog ismétlődni, az életben jönnek-mennek az emberek, még a barátok is -, hanem inkább az a fontos, hogy számodra mit jelentett az, hogy kitaszított az előző társaság? Miért érintett téged annyira rosszul, hogy depressziós lettél tőle? Az fájt jobban, hogy kitaszítottak, hogy lenullázták az összes addigi közösen eltöltött időt és élményeket, és egyúttal megfosztottak a jövőbeli közös élményektől, vagy inkább az fájt jobban, hogy ezzel azt sugalmazták neked, hogy "nem vagyok elég jó a számukra, nem kedvelnek eléggé, nem vagyok elég szerethető, nem vagyok elég értékes"?

Nem lehet, hogy önmagad értékességét a baráti kapcsolatoktól teszed függővé? Magyarán nem érzed úgy, hogy csak akkor vagy igazán értékes ember, ha van egy vagy több barátod, ha része vagy egy baráti társaságnak?

Illetve: Úgy is jól tudod érezni magad a bőrödben, ha nem vesznek körül barátok?

Teljesen megértelek, mert én is a saját félelmeimet vetítettem ki másokra, és a félelmemben okozott viselkedésemmel bántottam meg a barátaimat. És én tele voltam félelmekkel, szóval képzelheted... Annyira nem volt önbizalmam, hogy iszonyatosan féltem mindenféle váratlan helyzettől, hogy ha akadályok gördülnek elém, nem tudom legyőzni azokat. Mindig minden akadályt legyőztem az életemben, mégis görcsösen rettegtem attól, hogy majd jön egy, ami végül engem fog legyőzni. Bármilyen kis kudarc is lesz az, én úgy éreztem, hogy nekem az lesz a világ vége. Szóval rosszul viseltem a kudarcot, és ha valamit elszúrtam, bármilyen apróság is volt az, végtelenül ostoroztam magamat. Na, az ilyen szintű önbizalomhiány miatt rengeteg feszültség és idegesség volt bennem, ami odáig vezetett, hogy agorafóbia, generalizált szorongás, és több szakember véleménye alapján elindultam a depresszió útján. Ami a legrosszabb, hogy mindezt a környezetemen vezettem le. Szóval elmentem egy pszichológushoz, és pár hónapja, amióta boncolgatjuk ezt az egészet, rengeteg dologra derült fény magammal kapcsolatban. Amióta értem, hogyan működök, mi okozza bennem ezt az eszméletlen önbizalomhiányt, és annak az összes következményét, az agorafóbiával és a szokásos hétköznapi szorongással együtt, azóta már sokkal tudatosabban élek és fényévekkel jobban kezelem a lelki problémáimat - mert hogy ugye pár hónappal ezelőttig sehogyan sem kezeltem.

Röviden: a kóros önbizalomhiányomból fakadó félelmeim okozta feszültséget a környezetemen vezettem le + jött a szorongás-agorafóbia-depresszió trió, de amióta pszichológushoz járok, kezdem nyakon csípni ezt az egészet.

Na, nem vagyok szakember, szóval amit ezután írok, azt ne vedd szakvéleménynek, de szerintem nálad is az önbizalomhiányban gyökerezik a dolog.

Az egyik legfontosabb, hogy az önbizalmaddal kezdj valamit, akár egyedül, akár pszichológus segítségével (ha segítségre van szükséged, írj privát üzenetet, és szívesen elirányítalak a pszichológusomhoz, nekem ő már az első konzultáción rengeteget segített).

A másik legfontosabb, hogy ezt az egészet mondd el a barátodnak.

Próbáltad már beleképzelni magadat az ő helyébe? A barátod most annyit lát belőled, hogy furán viselkedsz vele - szerinted hová fog ez így vezetni? Nem abba az irányba, amerre te szeretnéd - pont hogy el fogod taszítani őt magadtól. Hiszen ő azt se tudja, miért viselkedsz furán vele. Semmit nem tud a belső vívódásaidról, és soha nem is fog tudni róla, ha nem mondod el neki.

Ha jól értem, attól félsz, hogy azt hinné rólad, hogy hülye vagy. Na már most az érzéseidet soha senki nem vitathatja el. Amit teszel, ahogyan döntesz, ahogyan cselekszel, azt igenis el lehet vitatni, lehet bírálni, kritizálni. A tettekért vállalni is kell a felelősséget. De az érzések, azok érzések. Azért nem szabad, hogy bárki is lenézzen, kritizáljon, megvessen, vagy bárminemű hátrányban részesítsen. Az érzésekért senkit nem lehet számonkérni. A szeretetet, a szerelmet, a félelmet, a rettegést, az örömöt, a bánatot, a dühöt, a csalódottságot, a bizalmat, a bizalmatlanságot, egyiket sem lehet számonkérni a másiktól. Ugyanis az érzéseinknek nem vagyunk az urai. A tetteinknek igen, de az érzéseinknek nem. Ha megpróbáljuk kordában tartani, például a félelmeinket, akkor - lásd a saját példádon - meg fogja bosszulni magát, pl. úgy, hogy furcsán viselkedsz a barátoddal. És az elfojtott érzések nem ismernek határokat, konkrétan tönkretehetnek, és bele is betegedhetsz. Szóval mondd csak el a barátodnak, hogy mitől félsz. Ha igazán a barátod, akkor nem fogja azt hinni, hogy hülye vagy. Ha viszont mégis azt mondja rád, hogy "te hülye vagy", ha elvitatja, érvénytelenítni, kritizálja az érzéseidet, lenéz miatta, vagy akár még vissza is él az őszinte érzéseiddel, és gúnyosan kinevet miatta, akkor ő nem a barátod.

És minél tovább halogatod ezt a beszélgetést, annál tovább fog mérgezni belülről ez a félelem, annál jobban a félelmed fog uralni téged. Ahhoz, hogy átvedd felette az uralmat, elsősorban beszélned kell a félelmeidről pontosan azzal az emberrel, aki a félelmed tárgya, célpontja vagy forrása. Nagyon nehéz lesz, de hidd el, hogy óriási megkönnyebbülés lesz. Szurkolok neked.

Ui.: Bocs, ha valahol oltári nagy hülyeséget írtam, az általad leírt infók alapján ennyit tudtam kikövetkeztetni. Remélem, tudtam segíteni.