Érezted már, hogy szép lassan megöl a magány?

Egy számomra nehéz időszakomban vagyok (tudom, ki nem...), nincs kivel megbeszélnem, ismerőseim ugyan vannak, de barátoknak nem tekinthetők. Szülők élnek, érdemben viszont nem tudunk beszélgetni a majd' 2 generációs korkülönbség miatt, bármi bajom felhoznám, személyes támadásnak veszik ("persze, megint minden az én hibám"). Úgy érzem, megőrülök szépen lassan, épülök le testileg a folyamatos edzésben tartás ellenére, elbutulok, elfelejtek kommunikálni és szürke minden így társaság nélkül. Akárhol próbálok ismerkedni (szakmai fórumokon, túratárskeresőn, egyéb társkeresőkön), mintha szellem lennék. Irigylem, akinek nincs igénye az érzelmi táplálékra, de én nem vagyok ilyen és lassan elpusztulok. Már a segélyvonalon gondolkodom néha, olyan mélyre kezdek süllyedni.

Van itt sorstársam? Hátha legalább egymással tudnánk beszélni, vagy programokat szervezni, akár kisebb csapatokban is, így talán átvészelhető...

(33F)