Magányosabbnak érzem magam mint valaha, nem látok kiutat a jelenlegi helyzetemből, azt sem tudom már reálisan meghatározni, hogy az egészet magamnak köszönhetem -e, vagy a körülmények formáltak ilyenné, tényleg nincs remény számomra? Hogyan tovább?

Hivatalosan is egy teljes éve, hogy a szüleimen kívül senki sincs körülöttem. Nincsenek barátaim, valójában utólag jöttem rá, hogy tavaly sem voltak, csak valami miatt érdekükben állt egy ideig velem lenni. De ha én nem keresem őket, akkor ők sem engem, de ezt úgy kell érteni, hogy mindig én írtam rá mindenkire, le akartam tesztelni, hogy mi lenne, ha egy 1 hétig, - hónapig nem írnék, már 1 év lett belőle és senkinek nem hiányzom az életéből. Nagyon fájdalmas volt erre rádöbbenni. És nem értem miért. Korábban is éreztem ezt a szívem mélyén, mert többször próbáltam puhatolózni a többieknél, hogy miért nem ír soha, miért nem hív el magától sehova, próbáltam nem nyomulni, tényleg csak kíváncsiságból kérdeztem, de sosem érdemeltem őszinte választ, annyit mondtak, hogy ez nem így van, és felhozták példának nagyjából azt az egy alkalmat amikor ők hívtak el, az is nagyon régen volt. Majd mintha bűntudatból néhányszor írtak volna maguktól egy rövid ideig aztán újra eltűntek. Igaz, nagyon rossz érzés most már ennyire egyedül lenni, de közben hihetetlenül kínosnak érzem magam, hogy állandóan nekem kell futnom valaki után ha azt akarom, hogy rám hederítsen. Nem akartam már erőltetni ami nem megy. Lehet, hogy én nem veszem mások jelzéseit, de amikor együtt voltunk valamelyik "barátommal", akkor én úgy éreztem, hogy minden rendben van. Mindketten nevettünk, jól éreztük magunkat, és tartalmas programokat csináltunk. Én nem vagyok az a kávézóba beülős típus, mindig próbáltam valami jó kis programot kitalálni, és igyekeztem az illetőhöz igazítani, hogy olyan legyen amit ő is élvez, ha kaptam is negatív visszajelzést azt megértettem és átszerveztem a dolgokat.

Mondok egy konkrét példát: Megismertem tavaly egy lányt vidéken, akkor ő még teljes mértékben ott lakott, de nagyon szerette Budapestet, ide is akart felvételizni. (én pesti vagyok) Jól elbeszélgettünk, még ő maga is mondta, hogy nagyon kedvel, jól érzi magát a társaságomban és kevés emberrel tud ilyen komoly témákról beszélni stb.. Kezdetben tényleg rengeteget beszélgettünk messengeren, konkrétan regényeket írtunk egymásnak, meg hosszú hangüzeneteket küldtünk. Feljött hozzám nagyjából 2x Pestre, az egész napot együtt töltöttük, azt mondta jól érezte magát, én is ezt láttam rajta. Én is jól éreztem magam egyébként. A második találkozó után rövidesen már egyre kevesebbet írt, próbáltam nagyjából 3x elhívni valahova, volt olyan, hogy én voltam lent valami miatt abban városban ahol lakik, mindig szóltam neki, hogy itt vagyok, tehát nem azt vártam el, hogy felutazgasson hozzám Pestre, de akár helyben voltam akár nem, mindig volt valami kifogása, hogy miért nem. De az bántott nagyon, hogy az esetek többségében előre szóltam, és akkor mindig beleegyezett, majd amikor eljött az idő, kitalált valamit hogy most miért nem jó. A kedvencem az volt, amikor esett nagyjából 2 percig az eső, de tényleg épphogy csepergett, és jóval azelőtt, hogy találkoztunk volna, de ő közölte, hogy nem akar elázni.

Nyáron aztán már nem erőltettem a dolgot, én sem jártam már le a városba. Majd eljött a szeptember, felvették Pestre. Nagyon örültünk mindketten, vele együtt örültem, őszintén. Szeptember elején odahívott ahol a kollégiuma volt, hogy beszélgessünk amíg nem lesz órája. Én hülye persze megörültem, hogy na itt van Pesten, most már sokkal könnyebben fogunk tudni találkozni. Persze utána többször nem is hívott, és egyre kevesebbet írt, majd október körül találkoztunk megint az én indítványozásomra, nagy nehezen hozzáteszem, ugyanis már megemlítettem neki, hogy itt vagyunk egy városban, és azt beszéltük, hogy akkor majd többet fogunk találkozni, emiatt szerintem kínjába belement a dologba. Két programot is szerveztem, mindkettő az ő ízlésvilága volt, mert elmondta nekem, hogy miket szeretne Pesten megnézni. Megint azt mondta, hogy jól érezte magát. Én már korábban kigondoltam egy lehetséges programot decemberre, mikor felvetettem az ötletet, jöttek a kifogások. Ismét egy vicces helyzet kerekedett belőle. Az iskola elején elmeséli nekem, hogy milyen kevés tárgya van, alig kell tanulnia, lényegében órái is alig vannak, és csak 3 napot van összesen Pesten emiatt egy héten, a kifogása pedig az volt, hogy egész decemberben nem ér rá mert tanul. Elfogadtam, nem hoztam fel azokat amiket korábban mondott, de aztán ami tényleg nagyon szarul esett, az az, hogy közben instára kirakja ha épp talizik valakivel. Nem úgy ismertem meg, hogy ennyire rosszindulatú lenne, de ilyenkor elfelejti, hogy ezt én is látom? Egyébként azóta nem írtam neki, nem akartam rámenős lenni, láttam rajta, hogy tök mindegy milyen programot mondanék, nem akarna velem találkozni. Szerintem a világ legnagyobb szívességét tettem neki mert ő sem keresett azóta. Valamint arra is rájöttem, hogy csak arra kellettem neki, hogy valaki idegenvezetőset játsszon neki, de nyilván ha már ő is itt van, akkor nincsen rám szüksége, illetve amikor lyukas órája volt és még nem barátkozott össze senki mással, akkor jó voltam neki, hogy ne unatkozzon. Ez mind oké, pár hónap alatt sikerült felébrednem. Csak azt nem értem, hogy miért csak ennyire voltam jó, mi hiányzik belőlem, hogy velem nem akar érdek nélkül időt eltölteni, hogy ne csak akkor keressen amikor nincs más. Ezt lenne jó tudni, de senki sem képes őszinte lenni. Persze biztos rosszul esne az igazság, de ez még rosszabb, hogy állandóan hülyének néznek és hitegetnek.

Az azt megelőző évben voltak barátaim, ők írtak maguktól is, elhívtak, ide -oda, bulizni, strandolni, kirándulni, stb.. de nagyon toxikusak voltak, az egyik mindenkit kibeszélt, köztük engem is, folyton leszólt, a másiknak pedig a lelki szemetesládája voltam, konkrétan minden nap felhívott elmesélni a nyűgét baját, majd ha 1 óra után szóhoz jutottam, akkor közölte, hogy ő most fáradt majd máskor megbeszéljük amit szeretnék mondani. Velük megszüntettem a kapcsolatot, mindkettővel csúnyán végződött, és annak ellenére, hogy kértem hogy ez maradjon köztünk, az összes közös barátunkat ellenem fordították. Könnyű volt, hiszen én senkinek nem mondtam el, hogy min vesztünk össze, ők pedig csak az egyik verziót hallották, így nem kérdés kinek hisznek.

Úgy érzem sokáig elvoltam így, egy ideig tényleg úgy éreztem, hogy nem zavar ha egyedül vagyok. Mert simán elmegyek egyedül bárhova, nekem úgymond nem kell társaság ahhoz, hogy jól érezzem magam. Moziba pl kifejezetten egyedül szeretek menni.

Az utóbbi időben viszont annyira elhatalmasodott rajtam a magány érzése, hogy magam sem hittem volna, de többször is átszaladt a fejemen, hogy bárcsak ne szakítottam volna meg a kapcsolatot azokkal a lányokkal. Ennél az igazi magány érzésnél az is jobb lenne. Az elején meg pont az ellenkezőjét gondoltam, hogy jobb egyedül mint ilyen képmutató, önző emberekkel.

Ráadásul ugye most már nagykorú vagyok, a szüleim is egyre inkább érzékeltetik velem, hogy a terhükre vagyok. Amikor csak lehet, leráznak, és nélkülem mennek mindenhova. Persze jogosan mondanátok, hogy azért mert nincsenek barátaim ne a szüleimen csüngjek. Az az igazság, hogy amikor voltak barátaim, vagy amikor kisebb voltam, én akkor is szívesen töltöttem velük időt, jobban ragaszkodtam hozzájuk, mint ők hozzám. Mikor gyerek voltam sosem mentünk sehova, az utóbbi 2 évben kezdtünk el mászkálni az országban. Lényegében sehol sem jártam, persze én is szeretnék velük menni, de látom rajtuk, hogy nem szívesen visznek. Ma is azt mondták, hogy elmennek dinnyéért, és 6 órán keresztül nem jöttek haza.

Soha egy puszit vagy ölelést nem kaptam tőlük, ha én odamegyek akkor pedig elzavarnak. Sosem értettem, hogy egyáltalán minek vállaltak gyereket, gyerekként amikor még anya vette a ruháimat, akkor évente egyszer elmentünk venni egy nadrágot, egy-egy felsőt, ha a régiek már nagyon hordhatatlanok voltak. Mindig az lett a vége, hogy fizetés után apám felhívta, és összevesztek azon, hogy mennyit fizettünk. Nagyjából egy 10-esből kijött az egész. Apának mindig terhére volt ha valami velem kapcsolatos költség felmerült.

Most ami költségük van rám az a rezsi illetve a kaja, minden mást megveszek magamnak, illetve bármikor bármennyi pénzt adok nekik ha kérnek, emiatt alig van valamennyi megtakarításom, pedig dolgozom, de suli mellett, végzettségnél nélkül nem tudom magam degeszre keresni. Tegnap volt egy veszekedésünk amiben már az is szóba jött, hogy költözzek el. Nagyon kínosan érzem magam azóta itthon, ezek után az ember persze lelépne, de nem tudnék egyedül fenntartani egy albérletet, összeköltözni sem tudnék senkivel, és annyi pénzem sincs, hogy adott esetben egy kauciót kifizessek. Nyilván nem fognak utcára dobni, csak szar érzés így itthon lenni, hogy nem vagyok szívesen látva.

Egész éjjel sírtam, hirtelen olyan kilátástalannak tűnik minden, elgondolkodtam azon, hogyha most tényleg kidobnának akkor senkire nem számíthatnék, nem tudnék mihez kezdeni, szóval nagyon hálás vagyok, hogy mégis megtűrnek itthon, de nem tudom hogyan javíthatnék a helyzetemen, érzett már valaki így esetleg? hogyan jutottatok túl egy ilyen időszakon? bármi tanácsot szívesen fogadok, köszönöm ha valaki végig olvasta!