Nem találom a helyem, de ez komplikáltabb, mit tegyek? 20l

Az a nagy harci helyzet, hogy ahogy megfigyeltem az emberi kapcsolataimat általános iskolától kezdve a csendesebb visszahúzódóbb emberekkel voltam jóba, de pont csak azért, mert egyik félnek sem volt más. Aztán gimiben is hasonló volt a szituáció, majd neten kezdtem barátkozni, az online barátok betöltötték az űrt, ami hiányzott a valódi hús-vér életemből. Mára sajnos ezek is leépültek, mivel mindenki felnőtt, egyetemen van, vagy dolgozik, párkapcsolata lett. Viszont nekem egyetemen sem sikerült kialakítani barátságot. Van egy feltételezésem, hogy mi miatt alakult így a személyiségem, életem. 5 éves korom előtt szociális gyerek voltam. Tudniillik, hogy utána vesztettem el a bátyámat, 5 éves voltam és abban az időszakban sajnos a rengeteg negatívum maradt bennem tudat alatt is és tudatosan is. Szüleim érthetően nem foglalkoztak annyit velem mivel kivoltak teljesen lelkileg, mint előtte így háttérben éreztem magam. Az ovis ballagásomon bennem maradt anya mondata, hogy "bármihez kedvem lenne csak ünnepelni nem", mindenki feketében volt. Az akkori fejemmel nem tulajdonítottam neki nagy hangsúlyt, hiszen magát a halált sem tudtam még felfogni, de biztosan elmélyült bennem. Nővérem már a saját életét építette a férjével. Aztán iskolába kerültem, szüleim még mindig nem voltak toppon, majd megérkezett nővérem első kisgyermeke, aki ragyogást hozott a család életébe és ő vált fontossá, én 7-8 évesen pedig már nem, féltékeny voltam, mai napig bennem van a gyerekei felé egyfajta irigység érzet. Sajnos nővéremmel nem jó a kapcsolat a nagy korkülönbség miatt is. Másrészt tudom, hogy akkor kezdtem elzárkózni tőle, mikor 8-9 éves koromban játszottam a gyerekeivel, vagy szimplán velem voltak és én "vigyáztam" rájuk és amikor baleset történt, elesett az egyik és beütötte a fejét akkor negatívan, csúnya szavakkal ordibált velem. Több ilyen szituáció is történt, ami miatt fokozatosan elzárkóztam. Majd, ahogy az évek teltek, sosem közeledett felém annyira, mindig én vigyáztam a gyerekeire, játszottam velük ő meg elvolt anyuval, vagy a férjével. Szeretnék nyitni felé, mert tudom, hogy ha a szüleink nem lesznek, akkor ki más maradna a családunk részéről, ha nem egymásnak? Emlékszem, hogy rengeteget jártunk a temetőbe és anya mindig sírt és vitt magával, próbáltam vigasztalni rengetegszer. Sokat gondolkodtam ezen, a történeteken és ezt az időszakot tudom oknak mondani, alacsony lett az önértékelésem is és tényleg a baráti kapcsolataim is sokszor kaotikusak voltak. Nem hibáztatom szüleimet, megértem min mentek keresztül, ahogy az egész családot is. Csak szeretném helyrehozni magam egyszerűen, mert félek megszólítani embereket. Félek beszélgetni velük, hacsak ők nem kezdeményeznek. Az emberi kapcsolatok hiányoznak az életemből, sokat szorongok, és kevésnek érzem magam és rágódok órákon, napokon keresztül ez január óta teljesen rottyá tett mentálisan, a szorongásokat tudom már helyelközel kezelni, de tudom, hogy változtatnom kell, hiszen nagyon rossz volt az elmúlt két hónap, valamikor azt éreztem, hogy teljesen egyedül maradok és nincs értelme az életemnek, teljes kilátástalanságot és sötétséget éreztem, belső ürességet. Ez változott, megtanultam helyelközel kezelni, de az az érzés, hogy valami hiányzik az életemből megvan és nem érzem magam boldognak. Nem vagyok az a bulizós, cigizős, ivós fajta. Arra vágynék, hogy legyen egy köröm akivel el tudok menni ebédelni, kávézni, esténként összeülni és beszélgetni, eltölteni az időt és számíthatni egymásra. Csak egyszerűen fogalmam sincs, hogy kezdjem el a változást, sajnos pszichológust anyagiak miatt nem engedhetjük meg rendszeresen, egyébként 1-2 havonta járok amit megengedhetünk magunknak, de azt érzem az kevés.