Van szerető férjem, imádott gyerekeink, viszont 0 barátom. Mondjuk soha nem volt jó barátom, de jó ismerősöm sincs, nálatok van ilyen?

Itt vagyok.

Suliban azt hittem vannak barátaim, de mindenki csak hasznot remélt belőlem. Azt sem tudom milyen az igazi barátság.

Velem is ez van. Nekem régen sok barátom volt és nem ál barátok voltak. Csak ugye az élet úgy hozta hogy mindenki ment a saját útján másmerre, mindenki elköltözött viszonylag messzire, új társaságba keveredtek, új lett minden és így nem is tartjuk már a kapcsolatot. A gyerekkori legjobb barátom aki 10 percre lakik csak tőlem, vele már 6 éve nem beszéltem, meg nem is vagyok kíváncsi rá. Ennek mocskosul bonyolult oka van de így a legjobb.

Nekem itt a feleségem, gyerek még nincs, de jól megvagyunk így. Én elvagyok az Ő barátnőivel, eltudunk beszélgetni mert vannak közös témák. Meg ott vannak a munkatársaim akikkel baromi jól kijövök, bár nem vagyunk nagy haverságba de néha szoktunk bandázni munkaidőn kívül vagy nálam, vagy én megyek hozzájuk, vagy elmegyünk valahova. Meg ott van az unokatesóm aki fél évente hazalátogat pár napra, akkor átszokott jönni a barátnőjével egy hétvégére és akkor szoktunk így programot csinálni.

Nekem sincsenek barátnőim, kb gyerekkorom óta aki volt felnőttként, az mind hatalmas csalódás lett.

Férjem, gyerekem, húgom, apu. Nekem tökéletes, nem vágyom többre.

Nekem meg párt nehéz találni (hosszútávra), barátaim viszont vannak, mind 7+ éve tart már.

Nem tudom, mit rontasz el, szerintem az a barátság titka, hogy 1. mindkét fél keresse a másikat nagyjából egyenlő arányban 2. lehessen rád számítani, ne mondj le folyton programokat és segítsétek egymást, amivel tudjátok 3. ne folyton csak magadról beszélj, legyél jó hallgatóság is.

Kizárt dolognak tartom, hogy ha ezekre odafigyelsz, ne tudj megtartani egy barátot se. Szerintem te az a típusú nő vagy, akinek csak a pasija létezett mindig a világon, a barátait mellette hanyagolta és egy idő után ezt ők is megunták. Nővéremnek is így “koptak le” a barátai, csak a férjével van otthon begubózva, meg a gyerekekkel.

Jelen, csak nekem nincs férj és gyerek.

Általános iskola után az egyik barátnőmnek új társasága lett (ki is fordult önmagából), egy másik lány, akivel jóban voltam, és néha találkoztunk, hát őt meg lehetett nézni. Taliztunk, nekem az oda 45-50 perc villamos volt, és kb 15-20 perccel később hívja az egyik osztálytársa, hogy kéne segítség a tanulásban. Na kérlek ezt játszotta el kétszer.

Egy másik barátnőmmel érdekesen zárult a dolog... De a lényeg, hogy ő sincs.

És egy másikkal egyszerűen elhalt a kommunikáció. Évekig leveleztünk, évente 1-2x taliztunk. De aztán előző év elején talán elfogyott a folytatásos levelezés, nemigen lehetett válaszolni, max hümmögni lehetett volna. És akkor jött az, hogy azt veszem észre mindkettőnk részéről, hogy az általános udvariaskodó kérdéseken túl már nem jön semmi.

Volt valaki, akivel jóban voltam, de mint barátot nem akartam, ő viszont engem nagyon. Teszem hozzá, adtam esélyt a kibontakozásnak. Sok minden történt, a lényeg az, hogy nekem sehogy nem jött az érzés, hogy ő, mint barát, amiben nagyban rásegített az is, hogy állandóan panaszkodott, lelki szemetesnek használt, minden apró dolgát elmondta, gyakran azt is tőlem kérdezte, mit egyen, és ha adtam is tanácsot, sokadjára csinálta ugyanazt a hülyeséget, amit aztán nekem panaszkodott el + kértem, hagyja abba, ne említse xy személyt, aki mindenki szerint egy retardált fa**, de ő csakazértis kezd vele, és szó szerint nem hangzott el mondata, hogy ő ne legyen benne. És még ő akadt ki, hogy én milyen bunkó vagyok, miközben szépen és csúnyán is kértem, nekem azt az alakot ne emlegesse, mert már elegem van. Na azóta nem beszélünk, és szidom magam, hogy nem előbb építettem le. Teszem hozzá, tőle aligha lehetett sokat várni, egy hosszabb üzenetet baxott elolvasni, akkor is, ha ígérte megteszi.

Én nagyon tudok szeretni, ha valaki nekem igazán fontossá válik, ami baromi nehéz út. A kialakult barátságaimat kincsként őriztem, főleg azzal, akit lelki társamnak éreztem, akivel általánostól és után is azon ötleteltünk, hogy miután mindketten végzünk a sulival, addig összebútorozhatnánk, míg nem kerül a képbe szerelem. Én úgy gondolom, jó barát voltam, törődő. Szeretnék kötődni, szeretni, gondoskodni, de nem anyáskodni. Egyszerűen ott lenni, amikor kell, és nem félni energiát pazarolni egy kapcsolat működésébe. De ugyanez vissza nem. Pedig még csak nem is arról volt szó soha, hogy napi talira lenne igényem, öri-barik és ezt jelképező karperek vagy nyaklánc, legyünk egymás seggében és osszuk meg életünk minden mozdulatát. Francokat. Csak attól kezdtem el várni valami minimálisat, akivel idővel eljutottunk arra a szintre, hogy úgy érzem lehet.

Korábban is kaptam elutasítást emberektől, köztük a saját anyámtól, aki egyébként lelépett gyerekkoromban.

Most 21 éves vagyok, néhány hónap és 22, és a nemlétező faxom kivan. Empatikus vagyok, figyelmes, szívesen meghallgatok bárkit, mindenkinek megadom a tiszteletet, jól elbeszélgetek azzal, akit valóban érdekel a mondandóm és nemcsak udvariaskodik, de elmélyíteni kapcsolatot nem tudok. Nem vagyok rá képes.

De az is az igazsághoz tartozik, hogy az emberek egy jóféle beszélgetés után, ha szimpatikusnak találnak, már rögtön barátságon jár az eszük, meg hívnak programokra. De közben nekem csak az alap személyiségem olyan, hogy nem vagyok paraszt a másikkal, és hogy nekem szó szerint a buszon képes egy idegen belekezdeni az élete mesélésébe, pedig szót nem szóltam. És ha én azt a barátkozást elutasítom, valami kattan az emberek fejében. Onnantól megváltoznak felém, mintha nem létezne olyan, hogy jóban van az ember valakivel potenciális barátság nélkül.

Terhes nekem az egész.