Miért mindíg akkor jönnek rá az emberek, hogy mennyit ér valami, amikor már elveszítették?

Szerintem ez összetett dolog.

Nem feltétlenül azt jelenti, hogy előtte nem volt megbecsülve. Az is lehet, hogy szimplán csak olyan ellentétek, különbözőségek voltak ami miatt az adott kapcsolat nem is működött.

Ráadásul amikor már nincs akkor nyilván a semmi miatt nagyobb a hiányérzet, ráadásul az emlékek is megszépülnek.

Illetve nem maga a személy, hanem a személy által nyújtott pozitívumok hiányoznak.

Ami nem azt jelenti, hogy attól az embertől hiányzik, hanem általánosságban szeretnénk olyan embert magunk mellé, aki megfelel ennek a képnek.

Mert a távolság megengedi nekik hogy irreálisan lássák az adott helyzetet, hogy csak azt lassák meg belőle ami jó volt, ami pedig rossz, azt lecsapják. De olyan hogy valami csak jó legyen (vagy csak rossz) nincs.

Amíg még nincs elveszve, amíg nincs meg a távolság, vagy ha visszaszereznék, a realitas az arcukba nyomná a jót is meg a rosszat is, nem lehet álmodozni, hogy "de milyen lehetne ha nincs ott az hogy ...)

Az ember könnyen bele tud kényelmesedni a jóba. Egy idő után megszokja, ez lesz a normális neki, bele sem gondol, milyen lenne, ha nem lenne többé az a jó dolog az életében. Amikor elveszíti, akkor rádöbben, mekkora érték is volt, és bármit megadna, hogy újra az élete része legyen, hiszen attól volt olyan szép és jó. Ez olyan, mint az egészség. Amíg egészséges vagy "ráérsz" foglalkozni a problémákkal, a rossz dolgokkal, de amint beteg leszel és rosszul vagy, semmi más nem érdekel, csak hogy újra kapj normálisan levegőt, elmúljon a fájdalom és újra egészséges légy. Elkezded értékelni, hogy milyen jó volt, amikor még megvolt az az alapnak hitt dolog.

Sajnos hajlamosak vagyunk "belekényelmesedni", beleszokni a jóba, és egy idő után észre sem venni, mennyire jó dolgunk van. A hiány rá tud döbbenteni arra, hogy mi az, ami igazán fontos nekünk és vágyat ébreszt bennünk, hogy megszerezzük. Megtanít értékelni dolgokat. Ami nem hiányzik, az nem is volt fontos igazán.