Hogy dolgozzam fel, hogy egyedül maradtam?

A problémám a következő: volt(?) két barátnőm még a középiskolás évekből.

Felnőve egyre inkább távolodtunk egymástól mert ritkultak a beszélgetések. Már felnőttek lettünk, mindketten külföldre költöztek (más-más országba).

Ők egyre kevesebbet kerestek, ha írtam válaszoltak nagy késve, de maguktól sosem kerestek. (Azt hogy ők egymást mennyire, azt nem tudom, de nem hiszem hogy kizártak volna.) Tudom, nehéz egy ilyen időszak, embert próbáló, de én próbálkoztam, reakció részükről nem jött...

Majd ezóta még ritkábban beszélünk, a Covid se segített, mert évek óta nem találkoztunk.

Felvetettem ezt nekik hogy hiányoznak és fáj, hogy szinte 10/8 én kezdeményezek. Ekkor kicsit észbe kaptak, egy-két telefon, videóhívás, majd utána megint elmaradt minden. Minden alkalommal ugyanaz: azt mondják, sok a dolguk, munka, család, de ha nekem van pár naponta 10 percem, meg mindig gondolok rajuk, ha valamiről eszembe jutnak, akkor nekik miért nem megy? A baj az egészben, hogy ennyit ért nekik a kapcsolat..?

Úgy érzem, megtettem, amit tudtam, kerestem őket, meg akartam beszélni a problémát, többet nem tudok és őszintén, ha ennyire nem érdeklem őket, már nincs is kedvem tenni.

Megpróbálom elképzelni, mi lehet bennük, mi lehet az oka, de lehet nincs ennél több, nekik ennyi volt, és már csak hülye naiv vagyok aki próbálja mentegetni őket?

Éltettek át hasonlót, sok éves barátság elhűlését? Szinte rosszabb mint egy szakítás... vagy valami tanács, mit tehetnék még, hátha meg lehet menteni, vagy hogy hogy engedjem el őket?