Elmondjam-e nekik, hogy mi van velem?

Mindig is voltak problémáim azzal, hogy saját magamról beszéljek. Mármint, úgy igazából. Vagy hogy kimutassam azt, ha szomorú vagyok. Nem tudom mióta tart az, hogy még a barátaimnak se mondom el a "titkaimat". Ezek nem nagy titkok, a legnagyobb köztük talán az, hogy tetszik egy srác, tehát tényleg nem olyan nagy dolgok. Viszont még így se tudom elmondani őket. Nem bizalmi kérdés, tudom, hogy nem lesz belőle baj, csak nem tudom elmondani. Van bennem egy olyan érzés, hogy nem kell elmondanom, nem kell vele foglalkoznom, tartsam meg magamnak, az mindenkinek jobb. Jobb, ha a barátaim magukkal törődnek, mint az én érzéseimmel, talán? Nem tudom pontosan elmagyarázni.

Ezzel így meg is voltam egészen odáig, hogy már szinte fáj eltitkolni. Ez leginkább azért van, mert maga az eset is fáj, és végre beszélni akarok arról, hogy nekem is szar. Sőt, ezen a ponton már kiabálni akarom, hogy mi van velem. Hogy mi folyik le bennem. Órákig akarok róla beszélni valakivel, hogy ne nyomjon ennyire a súlya. De gátolnak a fentebb lévő gondolataim, és nem tudom, mit tegyek. Lehet, jól esne végre beszélni róla, de abban nem vagyok biztos, hogy készen állok rá, és hogy egyáltalán sikerülne-e. Hiszen régóta úgy élek, hogy nem mondok el semmi ilyesmit.

Ez most bizonyára fura lehet, és lehet, hogy az az egyértelmű válasz, hogy mondjam el, de én egy bizonytalan ember vagyok, muszáj megkérdeznem. Hátha tud valaki valami jót mondani. Köszönöm, hogy elolvastad.