Ciki ha nincs igényem barátokra és főleg a családomat tudom csak szeretni?

Fiatal vagyok, 20 és 30 közötti. Nincs sok ismerősöm és barátom, akire tényleg számíthatnék. 2 olyan ember van mindössze, akire támaszkodhatok, édesanyám és a párom (édesapámat is említhetném, de sajnos elhunyt).

Régen volt barátnőm, éveken keresztül, de annak vége lett mert egy idő után csak én kerestem az ő társaságát és valahogy megváltozott, elmondása szerint nem volt ideje a régi barátaira, már nem is egy városban laktunk, ő nagyon haladt a karrierjével. Egy idő után meguntam, hogy csak én keresem őt, én találkozni is hajlandó lettem volna, ő meg nem, legfeljebb 2 sort írt. Végül valahogy vége lett. Egy ponton talán visszafordítható lett volna, de én nem éltem a lehetőséggel, ami lehet nem is baj, mert utána megint előjött ugyanaz a szöveg, hogy neki nincs ideje a régi barátokra (még utána egyszer beszéltünk).

Ő volt az egyetlen barátnőm.

Aztán volt egy lakótársam albérletben, akivel amúgy nagyon jól megvoltunk, mintha barátság lett volna, de lett egy konfliktus, amit nem tudtunk rendezni. Hónapokig az volt, hogy nem mondta el mi baja velem, csak nem szólt hozzám és én hiába akartam tőle megtudni, kitalált valami hazugságot. Aztán elkezdett utalgatni, de nem szavakkal, hanem más dolgokkal. Akkor kérdeztem tőle valamit, de nem az utalás miatt, ő meg bunkó volt és rendesen kiosztott, hogy szerinte miért neki van igaza. Olyan szitu volt, hogy igazából őt is meg lehet talán érteni, de ő meg már átesett a ló túloldalára. Meg amúgy is, már ott el lett rontva az egész, hogy hónapokig nem mondta el mi baja és utána is csak utalgatott, amikor elmondta, akkor meg bunkó volt.

Ami a gimnáziumot és egyetemet illeti, azt tudom mondani, hogy sokakkal el tudtam jól beszélgetni, de azok nem igazi barátságok voltak, csak 2 óra közötti és utáni beszélgetések. Ráadásul volt 2 ember, akivel azt hittem, hogy igazi barátok lehetünk, de az egyik 1-2 év után elment az egyetemről és utána már csak akkor írt nekem ha én ráírtam. Pedig elég sok időt töltöttünk együtt, tanultunk együtt nagyon sokat, néha még el is mentünk együtt enni vagy valami. És neki amúgy el tudtam mondani azt is, hogy épp mi foglalkoztat érzelmileg és bár nem mindenről nyílt meg, valamilyen szinten ő is elmondta ezeket nekem.

Az egyetemen volt egy másik személy, csoporttárs, akivel eléggé jóban voltam, bár sosem jártunk el együtt szórakozni, de főleg az egyetem utolsó hónapjaiban sokat beszéltünk. Chaten is. Egyetemről is sokat, meg amúgy is. A családjainkról is, a terveinkről is, a többi kapcsolatunkról is szóval sok mindenről. Mondta, hogy nyugodtan írhatok neki, szívesen beszélget velem és azért néha nyáron írtunk is egymásnak, de ez is kezd kikopni.

Normális ha a sok rossz tapasztalatom után én már nem tartok igényt barátokra?

Azt a kapcsolatot, amiről utoljára írtam, azt felfrissíteném ha a másik fél is benne lenne, de amúgy nincs bennem igény, hogy másokkal barátkozzak. Azért nincs, mert nagyon valószínűnek tartom, hogy úgysem lenne igazán mély barátság, arról nem is beszélve, hogy amit legelőször leírtam, az egy mély barátság volt, mégis tönkrement.

Látom már, hogy az is simán okozhat nagy fájdalmat, akiben megbíztál és tényleg éveken át ismerted és kölcsönös volt, hát akkor kire lehetne számítani? Ha még egy ilyen barátság is el tud halni?

Anyukámnak is volt egy gyerekkor óta tartó barátsága, de tönkrement az is, mert a barátnője nagyon megsértődött valamin,amikor nálunk volt és anyukámat minden rossznak elmondta. Egy ideje már kicsit megkattant, hogy így mondjam és egy nagyon apró dolgon húzta fel magát. (Konkrétan azon, hogy anyukám háttal állt neki, mert a konyhában főzött, és én meg ő, mármint a barátnő ültünk a konyha melletti helyiségben és beszélgettünk, szóval nem egyedül volt ott hagyva. Anyukám nem tudta, hogy akkor jön és nem volt kész a kaja, meg kellett főzni.) Na végül valahogy több hónap no kontakt után megenyhültek mindketten és újra beszéltek néha, főleg amikor valamiben tudtak egymásnak segíteni, de az már nem lett olyan, mint régen volt.

A páromnak is volt barátja 8 éven keresztül, de az meg valószínű nárcisztikus volt, utólag azt sejtjük, jogos kritika miatt legalább napokig nem szólt a páromhoz, felhúzta az orrát, nem tudott rendesen alkalmazkodni, a kapcsolatunkra nem volt tekintettel és végül az is hidegen hagyta, hogy megszakad a barátság és el nem gondolkodott volna, hogy vajon az ő hibája-e. Pedig eleinte azt hitte a párom, hogy jajj de jó barátja van és milyen értékes.

Már elég sokat csalódtam barátságnak induló kapcsolatokban és nincs igényem barátokra, már próbálkozni sem akarok a barátkozással.

Nagyon ciki ez az én koromban? Másoknak ilyen fiatalon rengeteg haverjuk, barátjuk van, bár megkérdőjelezném, mennyi köztük az igazi. Biztos van akinek sok van, de nekem már elég volt a tönkremenő barátságból. Én mint írtam, csak nekem volt ilyen, hanem másoknak is, akiket ismerek.