Miért fordít hátat nekem mindenki?

Mintha csak én írtam volna. Az a baj, hogy ezek a női "barátok" azt hiszik, kimerül annyiban egy barátság, hogy a másiknak jól kipanaszkodja magát, és ennyi. Általában nem akarnak megoldást a problémájukra, sem segítséget, mert amellett tökéletesnek hiszik magukat, nekik senki se mondja meg. Minden szron megsértődnek, félreértenek, majd ha nem vagy elég szórakoztató és naprakész en pletykás, akkor nem ám megmondaná, hanem sunyin ignorál, és egy év múlva már nem akar megismerni se az utcán. Nekem csak ilyen női ismerőseim voltak.

Én is inkább pasikkal jövök ki jobban, egyetlen barátnőm van, aki normálisan gondolkodik. De nincs ezzel baj, ha elvagy a pasikkal is, akkor okés, nem kell erőltetni ezeket a felszínes embereket, előrébb nem vagy velük, nem veszítesz semmit.

32N

Sokat gondolkoztam a kérdéseden, mert a te korodban én is ugyanebben a helyzetben voltam. Most, 36 évesen sincs sokkal több barátom (konkrétan 1 igazi van, és még 1, aki talán az), de már nem zavar, mert lassan kiismertem és elfogadtam, hogyan működnek az emberi kapcsolatok. Néhány észrevétel a problémádhoz, hátha hasznosnak találsz közülük párat:

1. Az igazi barátság nagyon ritka, és a kialakulásához rengeteg idő és türelem kell. Ez nem azért van, mert az emberek "szarok" (nem azok), hanem azért, mert rengeteg dolognak kell passzolnia ahhoz, hogy két ember barát legyen.

Tapasztalataim szerint 100 emberből 50-el tudok jól elbeszélgetni, 10-el kerülünk bizalmasabb kapcsolatba, és abból 1 lesz tartós barátság. Hogy a többiből nem, annak rengeteg oka lehet: mégsem vagyunk annyira egy hullámhosszon, valamelyikünk mégsem akar annyi energiát a kapcsolatba tenni (talán mert már van elég barátja, talán most nagyon mással van elfoglalva), egy idő után egymásra ununk, valamelyik fél megijed a bizalmas kapcsolattól, és inkább hátrál pár lépést, megszűnik a közös élethelyzet, és egyszerűen nem lesz, ami összekössön stb.

2. A létrejött barátságok nagy része is megszűnik sajnos előbb-utóbb. Nem azért, mert az egyik "felülteti" a másikat, hanem mert mindannyian változunk (nem csak mások, te is), és ha már túl messzire kerültünk egymástól, akkor nincs, ami összekössön. Ez nem jelenti azt, hogy valamikor a múltban ezek a barátságok ne lettek volna igaziak. Ilyenkor kicsit szomorkodunk, elgyászoljuk a kapcsolatot, aztán tovább lépünk.

3. Azt írod, nem tapadsz senkire, utána meg azt, hogy ezen múlik az önbecsülésed. Ez átjön, és akkor is terhes, ha őszintén úgy érzed, nem tapadsz. Sajnos az ilyenektől mindenki menekül (én is), mert nem szeretnének egy kb. idegen lelki világáért felelősséget vállalni. Erre tanács nincs, akkor fog megszűnni, ha találsz az életben valamit, ami fontosabb, mint a barátságok, és hagyod, hogy a kapcsolatok csak úgy mellékesen alakuljanak maguktól.

4. Azt is írod, hogy sokan tartanak érdekesnek, és hamar bizalmas kapcsolatba kerülsz másokkal. Szintén saját tapasztalat: az érdekesnek tűnő, és hamar megnyíló emberekkel nekem soha nem sikerült tartós kapcsolatot kialakítanom. Fogalmam sincs, mi az oka. Aki elsőre kicsit uncsi volt, lassan nyílt meg, és lassan alakult ki a barátság, azzal megmaradt évekig vagy évtizedekig. Talán neked is érdemes lenne tudatosan kicsit visszavenni a tempóból.

Bocsánat, ha kicsit hosszú volt, remélem, legalább egy kicsit segíteni.

36/N

3-mas vagyok

"Én nem hagyok el másokat. Sosem untam meg barátot, sosem raztam le senkit, vagy léptem tovább."

Akár igaz ez a megjegyzésed, akár nem, mindenképp nagy baj.

Ha objektíven nézve nem igaz (tehát valójában előfordult már veled ilyesmi, csak magad előtt is letagadod), az a kisebbik gond, akkor "csak" az önismereteden kell dolgoznod, ami nem kis feladat, de az évek múlásával menni szokott.

Ha viszont valóban igaz, hogy veled még SOHA nem fordult elő olyan, hogy egy barátságot kinőttél, vagy hogy egy eleinte szimpatikus emberről rájöttél, hogy annyira mégsincs meg a közös rezgés, vagy hogy elengedtél volna egy kifulladó kapcsolatot, akkor ott már komoly önértékelésbeli problémák vannak. Ez akkor azt jelzi, hogy - ahogy a kérdésben is írtad - te tényleg annyira ebben méred magad, hogy észre sem vagy hajlandó venni, ha a kapcsolatnak vége. Ezért aztán a másik kénytelen erőszakosabban lépni, amit te lerázásként vagy árulásként élsz meg, és teljesen összetörsz.

Az életben jövünk-megyünk, a sors összehoz minket emberekkel, akikkel együtt megyünk egy darabig, az esetek 90 százalékában pedig egy idő után szétválnak az útjaink. Szerencsés esetben ez magától megtörténik, és megmarad utána a szép emlék, kevésbé szerencsés esetben viszont az egyik fél - jelen esetben, úgy tűnik, te - ezt nem hajandó tudomásul venni, és ez borzasztóan kellemetlen minden résztvevőnek.

Hidd el, nem rossz szándékból írom, amit írok, a te korodban bennem is ugyanezek az érzések voltak, úgyhogy belülről látom. De már túl vagyok rajta. Tudok a régi középiskolás és egyetemi barátokra meg a volt kollegákra szeretettel gondolni úgy, hogy már régen megszakadt a kapcsolat. Sőt pár hete olvastam a Facebookon, hogy egy nagyon régi barátnőmnek, akit 12 éve nem láttam, gyereke született, és sírtam a monitor előtt örömömben. De ehhez az kellett, hogy úgy tudjam lelkileg is elengedni őt, hogy semmi harag ne maradjon utána.

Semmi gond amúgy, még nagyon fiatal vagy, fog ez változni, de neked is jobb, ha minél előbb megpróbálsz tudatosabban állni a témához.