Miért sajnálnak minket a barátaink, amikor mi boldogok vagyunk?

A korona miatt mindketten elveszítettük az állásunkat a feleségemmel, így a családi házunkat nem tudtuk megtartani (fenntartani) + még a barátainknak is meg kellett adni egy csomó régi adósságot. Így a négyszobás családi házat eladtuk, és egy másfél szoba + étkezős panelbe költöztünk. Szerencsére ez a panel nagyon jól elosztású, és a feleségem öccse segített a felújításban, átalakításban. Az étkező funkcióját a közlekedő kapta meg, amely elég nagy ahhoz, hogy egy ebédlősarkot be tudtunk még oda szorítani. Az eredeti étkező a fiunk szobája lett. A félszoba a mi hálószobánk, a nagyszoba pedig közösségi tér az egész családnak, napközben ott vagyunk. A régi barátaink látványosan sajnálnak minket, szánakoznak felettünk, hogy így "lesüllyedtünk". Pedig mi rugalmasan vettük a váltást, a feleségemnek egy zokszó nem hagyta el a száját, a fiunk sem panaszkodott egy percig sem. Mégis úgy néznek ránk a barátaink, mintha hajléktalanná váltunk volna, mintha utcára kerültünk volna. Pedig csak a hatodik emeletre kerültünk. A házasságunk kezdetén is panelben laktunk, ráadásul nem is másfél szoba + étkezősben, hanem egyszobás minigarzonban. A kapcsolatunk, a családtagok közötti szeretet nem sínylette meg ezt a változást, sőt: még összetartóbbak lettünk, még jobban ragaszkodunk egymáshoz mindhárman. Minek akkor ez a gyászos hang a barátaink részéről, úgy tesznek, mintha egy trónját vesztett királyi család lennénk, amelyet a forradalmárok rangon aluli létformába kényszerítettek.