Mit tehetnék, ha nem akarok barátkozni olyannal, aki más életet él, hiába szimpatikus úgy egyébként és hiába nincs ez hatással a barátságra olyan mértékben?

Pontosítok, egy esetben érzem csak ezt, ha megtudom, hogy valakinek gyereke van. Hiába jó társaság, hiába imádok vele lenni, egyszerűen ha kiderül róla idővel, hogy van gyereke, úgymond csalódok benne és nincs már bennem az a vágy vagy az a kép, hogy mi milyen jó barátnők leszünk.

Voltam pár emberrel úgy, hogy megismertem, tök vagánynak tűnt, tök jól kijöttünk, aztán ahogy szépen előjött, hogy van gyereke és feljöttek ezek a témák, ismét úgy éreztem, hogy mi semmiben sem hasonlítunk és magamra maradtam ismét és minek így barátkozni.

Ezen az sem segít, hogy akivel törekedtem jóban maradni, attól meg a gyereke elmart azzal, hogy sosem tudtunk nélküle találkozni, hiába voltak jó kis témáink, mindig jött a gyerek hisztizni meg magamra erőltetni magát, valahogy mindig odakerült a képbe és úgy éreztem, már csak dísz vagyok ott. Sokan meg is haragudtak, amiért nem akarok foglalkozni vele.

Másoknál ez olyan gördülékenyen megy, én nem tudom, hogy mi váltja ki azt bennem, hogy tudattalanul is távolodni akarjak tőlük. Végső soron én leszek kisebbségben az idő múlásával, nem ők és néha elszomorodom, hogy egy igazi, lelkitárs barátnőm sincs.

A kapcsolati státusz, a munkahelybéli különbségek stb nem zavaróak számomra, de ez az egy mindent (vagy legalábbis a képét) szétrombolt eddig. Mit tehetnék, hogy jobb legyen és ne érezzem automatikusan ezt a csalódottságot, hiába vagyunk az illetővel nagyon is hasonlóak?