Van olyan barátotok, aki már nincs az életetekben, de gyakran eszetekbe jut?

Más iskolába mentünk tanulni és egyre kevesebbet beszéltünk, megszakadt a kapcsolat (az ő részéről).

Nem olyan gyakran, de eszembe szokott jutni, hogy mennyire egy hullámhosszon voltunk, teljesen egy rugóra járt az agyunk, ugyanazokat szerettük, egyezett a véleményünk stb.

Igen, van. Nem volt sok barátom életem során, inkább havernak, cimborának nevezném csak a többieket, akikkel összekerültünk az idők során. Így hirtelen két srác jutott most eszembe, akiket utólag a barátaimnak tekintek, de végül csalódnom kellett bennük. Haverkodásban nem lehet csalódni általában, mert ott ugye nem olyan mély a két fél kapcsolata. A barátságnak az az átka, hogy sokszor csalódással végződik.

Régen, nagyjából a 2000-es évek végén, volt egy osztálytársam, akivel már nem emlékszem, hogy barátkoztam össze, de annyira jóban lettünk, hogy átjárkáltunk egymáshoz, videójátékokkal játszottunk, legóztunk, bringáztunk, fára másztunk, meg minden ilyesmi, jól elvoltunk. Korábban is voltak gyerekkori barátaim, de talán ő az egyik legérdekesebb eset a gyerekkoromból. A barátságunk vége bonyolultabb szálakból tevődött össze. Ugyanis elkezdtünk irigykedni a másik barátaira sokszor. Én akkortájt baráti alapon lógtam néhány lánnyal többször, ő pedig olyan fiúkkal lógott, akikkel én ellenséges viszonyban voltam. Időről időre egyre jobban elkezdett engem zsarolni a srác, hogy ha ezt nem teszem meg neki, meg azt, akkor nem lesz a barátom. Mai fejjel kiröhögném és ott hagynám a faszba, akkoriban 9-10 éves fiúként teljesen manipulálni tudott. Ő amúgy is ilyen elkényeztetett gyerek volt, én csak jobban rá tettem egy lapáttal erre. Végül volt 5.-ben egy balhé az egyik haverjával, aminek az lett a következménye, hogy érzelmi összezavarodottságomban levertem neki az új okostelefonját (ő volt az elsők között, akinek akkor volt ilyenje). Mindketten hibásak voltunk, ő manipulatív, toxikus, elkényeztetett volt, én meg naiv, megfélemlíthető és túl szélsőséges skálán mozogtak az érzelmeim. Azóta megváltoztam, kíváncsi lennék arra, hogy vele mi lett. Direkt nem nézek rá a Facebook-on, abban bízok, hogy egyszer összefutok vele meglepetésszerűen és együtt tudunk nevetni, hogy mekkora marhák voltunk gyerekként. Viszont látok rá esélyt, hogy ő ugyanolyan maradt.

A második srác esete viszonylag friss történet. 13.-ban tovább tanultam egy autószerelői suliban, ahol összeismerkedtem vele. Megjelenésre ugyanolyan egyszerű srác volt, mint én. Nem is volt buta jellem egyébként, remek tudás és szakértelem állt a rendelkezésére autók terén és jó emberismerő is volt. Utólag már nem tudom pontosan mi történt, de előre láttam, hogy véget fog érni a barátságunk. Ott, helyben az iskolában szúrtam el dolgokat a tanári kapcsolatok és az osztálybéli reputáció terén, valószínűleg az is egy ok volt, hogy elpártolt mellőlem végül. Viszont mielőtt ez bekövetkezett volna, amúgy is volt rengeteg nézeteltérésem vele. Tudom, hülyén hangzik, de látszott, hogy valamiben félrenevelték őt a szülei. Fura gondolkodása volt az életről, meg ő úgy gondolta, minden becsicskulás, amit én csinálok. Becsicskulás, ha beengedek valakit a forgalomba, becsicskulás, ha szívesen segítek valakinek, becsicskulás, ha kerülöm a balhét... szóval minden az volt neki és egy idő után elkezdtem toxikusnak, önbizalom rombolónak tartani. Ezen kívül voltak neki biztosítási csalásai is, amikkel jól meg szedte magát és nem vonták őt felelősségre. 4 balesete volt neki, de úgy alakította a balesetgyanús helyzeteket, hogy ő járjon jól (például hagyta, hogy ráhúzzák a kormányt a másik sávból - emiatt kapott 150000-et, de ő fillérekből megjavította a kocsit). Alapjánvéve nem zavarna ez, de ezzel nekiállt nekem kérkedni, hogy nem dolgozik és még is milyen jól keres így. Ezután jöttek a korábban említett esetek, amikor én kezdtem hibázni, végül ő hajtott el engem. Utána még 1 hétig jártam abba a suliba, mert utána jött a Covid, meg el is ment a kedvem az egésztől.

20/F

16 éves koromig minden évben ugyanarra a balatoni üdülőhelyre jártunk, és minden évben ugyanazok a családok voltak ott, így azokkal a gyerekekkel egymás szeme láttára nőttünk fel. Objektíven nézve nem voltunk a legjobb barátok, de a különleges helyzet, a vakáció, a hatalmas szabadság-érzés érzelmileg eléggé összekovácsolt minket.

Azóta is sokat gondolok rájuk, pedig a többségükkel kerek húsz éve nem találkoztam. Némelyikükkel ismerősök vagyunk Facebookon, róluk alap dolgokat tudok - például hogy van-e gyerekük -, de nem tartjuk a kapcsolatot. Az egyik lányról nemrég tudtam meg teljesen véletlenül, hogy tavasszal meghalt, nagyon megrázott, pedig őt nem is kedveltem különösebben. De akkor is a gyerekkorom egy darabja volt.

Azért nem tartjuk a kapcsolatot, mert ennek akkor, ott volt jelentősége. Ma már nincs. Nem is hiszem, hogy a nosztalgiázáson túl bármit is tudnánk egymásnak mondani. Ettől függetlenül a mai napig nagyon jó rájuk gondolni.

35/N

Nekem is van, volt gimis legjobb barátnőm.

Nagyon hamar jóban lettünk és azt hittem, hogy ez egy gimin túlmenő barátság kezdete. Hát.. nem épp. Eleinte sok közös program volt, ottalvások, vásárlások, nagyon jól megértettük a másikat, szó szerint elég volt egy összenézés, hogy tudjuk mit akar/ gondol a másik. A családjaink is jóba lettek ez idő alatt, az ő szülei szinte már gyerekükként kezeltek engem.

Órákon át tudtunk beszélni egymással és megértettük egymást, úgy éreztem, hogy végre meglett az a barátnő, akit mindig is szerettem volna. Csak sajnos az idő előre haladtával vagy megváltozott, vagy felerősödtek a rossz tulajdonságai. Vagy, szimplán csak vak voltam és nem vettem őket észre..

Az osztályban neki rajtam kívül nem volt más barátja, míg én mindenkivel tudtam beszélgetni, és volt egy másik lány, aki szintén az egyik legjobb barátom volt. (akivel amúgy a mai napig tartjuk a kapcsolatot, rendszeresen beszélünk és szerintem csak erősödött a barátságunk) Ő meg ezt nem nézte jó szemmel, egyre több megjegyzést tett, hogy már megint azzal a csajjal töltöttem a szünetet és társai.

Mintha vetélytársat látott volna bennem, megjegyzéseket is tett, ha nem írtam vissza neki azonnal, sorra jöttek az üzenetek, nem számított, hogy otthon sem voltam még. Kihasználta, hogy mindig tanultam a dolikra és elvárta, hogy tollbamondjam az övét. Betelt a pohár, már nem hagytam magam, rögtön durcás lett. Végül itt GyK-n derült ki, hogy nárcisztikus a leányzó.

Egyik barátnőm viszont kifakadt erről a lányról és akkor derült ki, hogy többeket nagyon zavar már. Főként ők csak abból kaptak, hogy állandóan hőbörgött és csak a negatív dolgok áradtak belőle és leszívta az erőnket.

De végül a nárcisztikus lány veszekedést kezdett velem egyik órán (!) és mindenki előtt rám üvöltött, hogy hozzá ne merjek szólni. (előzmény: elég bunkó dolgokat mondott a többiekről, én meg nem bólogattam és elmondtam a véleményem) Aztán nem is tettem, jött a vírus és vagy fél évig nem beszéltünk, míg ő rám nem írt. Én sem vagyok tökéletes, de amikor ő megvillantotta az áldozat kártyát, én meg hirtelen a megtestesült gonosz lettem, na ott éreztem, hogy itt ennek most ennyi.

Kicsit beszélgettünk még, aztán ő panaszkodott egy sort és ennyi volt. Azóta 2x írt, mindkettő panaszkodás.. aztán már nem keressük egymást, nem írok, és ő sem. Nem haragban váltunk el, de nem is jó szájízzel..

Sajnálom, hogy ez lett a vége, hiányzik, de utána mindig eszembe jut, hogy jobb ez így. Úgyis csak lelki szemetes lennék megint. Most így karácsony felé jut többször eszembe, a kis karácsonyozási szokásaink miatt, meg néha egy-egy alkalommal, hogy vajon mi van vele, meg jó lenne úgy beszélni, mint rég, meg milyen jó lenne neki ezt elmesélni..

De ez még így lesz sajnos egy darabig, mert azért mégis csak egy 5 éves barátságról van szó.. próbálom elfelejteni, mert így lesz a legjobb.

A régi iskolámban voltak nagyon jó barátnőim.

Miután átmentünk másik iskolába, sajnos már nem sokáig tudtuk a kapcsolatot tartani.

Pár évvel később egyszer véletlenül összefutottam az egyikükkel egy boltban.

Megpróbáltunk elbeszélgetni, de valamiért már nem találtuk meg a közös hangot úgy egymással.

Sajnos elmúltak a régi szép idők.

Nem tudok mit tenni.

Megváltoztunk, más utakra sodort minket az élet.

Hiányoznak, szoktam rájuk gondolni, de már nem tudnánk olyan jóban lenni, mint régen.

Így alakult, de azért szeretettel gondolok vissza rájuk.

#9. (03:19) vagyok.

Olyan is történt már velem, hogy nagyon sokáig üzengettem valakivel Messengeren.

Megbeszéltünk egy időpontot, hogy akkor majd találkozni is fogunk egymással.

Sajnos élőben nem igazán értettük meg egymást, szerintem másképpen képzeltük el a másikat, mint amilyen valójában.

A találkozás után egyre kevesebbszer írtunk egymásnak.

Ma már nem üzengetünk soha.

Nem haragszunk egymásra- legalábbis én biztosan nem haragszom rá, csak egyszerűen élőben nem értettük meg egymást olyan jól.

Volt még egy levelezős barátom, akivel szintén sokáig üzengettem, majd egyszer csak nem írt vissza. Soha többet.

Nem írt semmilyen magyarázatot, lehet, hogy megbántottam valamivel.

Pedig nem szerettem volna.

Sajnálom a dolgot, de nem tudok mit tenni.

Az internetes barátságok másmilyenek, mint a "valódi" kapcsolatok, ahol találkoznak is az emberek egymással.

A régi osztálytársaim jobban hiányoznak, mint az internetes ismerőseim, de nagyon sajnálom az összes olyan barátságot, amiben külön kell válniuk valamiért a barátoknak egymástól.