Miért őröl fel ez az érzés egyre jobban a barátokkal kapcsolatban?

Szerencsére sok barátom van, akikkel sokat tudok, vagyis tudtam az elmúlt időszakig találkozni. Így szinte egy héten legalább 4-5 napom úgy telik, hogy azokon a napokon 1-2 emberrel találkozok. Ők egyesével mind olyanok, akikkel kölcsönösen mindent elmondunk egymásnak. Én is a legjobb barátaimnak tartom őket, és én is a legjobb barátjuk vagyok nekik.

Azonban annyira hozzászoktam ehhez, hogy mindig beszélek/megyek valahová valakivel, hogy az utóbbi időben kezdem felemészteni magam, mert a korlátozások miatt kevesebb a barátokkal töltött idő, illetve az öngerjesztő hülyeségem miatt túlgondolok mindent.

Ha az, akivel folyamatosan mindennap beszélek, 1-2 napig kevésbé ír vagy nem beszélünk, már rögtön "fulldokolni kezdek", hogy úristen elvesztettem egy barátot. Ez pedig egy öngerjesztő spirálszerű folyamatot indít el bennem. Ha 1-nél ezt elkezdem érezni, akkor utána elkezdem megfigyelni a többinél, hogy na az eddigiekhez képest ritkábban ír, akkor ő sem tart már a barátjának stb. És volt már olyan, hogy ha 2 óra hosszáig nem beszéltem senkivel, akkor úgy éreztem, hogy kicsúszott alólam a talaj és itt a vége mindennek, rossz ember vagyok és meguntak a barátaim. Aztán mikor találkozok vagy újra beszélek a "már elveszettnek gondolt" barátaimmal, akkor jövök rá, hogy atyaég mekkora hülye vagyok, és belátom, hogy attól, hogy 1 napig nem beszéltünk, nem változott semmi. Ugyanúgy a barátaim, csak éppen most kevesebb dolog történik mindenkivel amit meg lehet beszélni, és fásultabbak az emberek.

Ez most teljesen betegesen és gyerekesen hangzik, én is érzem ezt, emiatt ne kövezzetek meg, de egyre inkább kezdek beleőrülni ebbe. Egy hullámvölgynek érzem az egészet. Amikor többet beszélek és találkozgatok, akkor tök jó, minden a régi. Viszont az utána lévő völgyet azt minden egyes alkalommal egyre mélyebbnek érzem.

Hogyan tudnám elfogadni azt, hogy nem lehet 7/24-ben a "csúcson" lenni?

És hogyan tudnám elfogadni azt, hogy ők akkor is a barátaim, ha éppen nem mindig idillien beszélgetünk minden egyes nap?