Aki nem képes az igazságtalanságot feldolgozni annak kár volt megszületnie?

Nem jár önfeladással, mert te élhetsz a saját igazságosságos elveid szerint ugyan úgy tovább.

Max az egódat kell feladnod azzal kapcsolatban, hogy a saját elveidet nincs jogod számon kérni másokon, vagy a világon.

"Teljes igazságosság" akkor lenne, ha a a sorsunkról kizárólag a saját akcióink döntenének (a jó elnyerné a jutalmát, a rossz pedig a büntetését, mint a mesében). Természetesen a játékszabályok teljes ismeretében, melyek mindenkire egyformán vonatkoznának. Természetes, hogy ez az igazságérzet ösztönszerűen benne van az emberben, mert az elképzelés, hogy "a sorsomat TELJES mértékben magam alakítom" biztonságot adna. A világ viszont elméletileg sem lehet teljesen igazságos (ki akarna prédaállat lenni? vagy ha csak az emberi társadalomra szorítkozunk: pl. tiltott lenne a technikai fejlődés, mert az igazságtalan lenne a korábbi generációkkal szemben?).

Az ember úgy születik, hogy bilincsek vannak rajta. A genetikád, a családod, a társadalom, amiben élsz, leszűkítik a mozgásteredet. Hiába akar valaki mondjuk élsportoló vagy kiváló kutató lenni, ha adott esetben a genetikai adottságok/tehetség nincsenek meg hozzá, beletehet ő annyi munkát, amennyit akar, világklasszis sosem lesz. Egy másik, egy szerencsésebb, ha ugyanúgy beleteszi a kemény munkát, az előző ember álmait élheti. Mindezek a bilincsek viszont átmenetiek. Boldog is, boldogtalan is ugyanúgy véges idő múlva meg fog halni. Ez a véges idő áll mindannyiunk rendelkezésére, és bizonyos keretek között van egy mozgásterünk.

A világ legfölöslegesebb dolga tények ellen lázadozni. Mintha egy börtöncellában folyamatosan vernéd a fejedet a falba, mert zavar, hogy ott van a fal. Ezután is ott lesz, meg még a fejed is fájni fog. Helyette elővetenél egy jó könyvet, és olvashatnál amíg a cellában kell ülni. Egyikünk sem ül ott a végtelenségig.