Előfordult már veletek, hogy gyászként éltétek meg egy barát kizárását az életetekből?

Igen.

Volt egy évvel idősebb lánybarátom, akivel még a szakképző sulinkban ismerkedtem meg, még húszévesen. Már a suliban is nagyon jól összebarátkoztunk, de utána sem szakadt meg a kapcsolat, rendszeresen szerveztünk találkozókat (sajnos nem mindig volt egyszerű, mert mindketten másik városban éltünk, és mindkettőnknek megvolt a maga kis élete). Nem akarok nagyon belemenni a részletekbe, legyen elég annyi, hogy személy szerint nagyon erősen kötődtem hozzá, a legjobb barátomnak tartottam, és kicsit már olyan volt nekem, mintha a második nővérem lenne.

Sajnos viszont én nem tehettem rá ilyen mély benyomást, mert ahogy teherbe esett és a családalapítás gyönyöreibe merült a párjával, egy csomó régi barátjával hirtelen elvágta, leépítette a kapcsolatot. Kvázi csak azokat hagyta meg, akik hozzá hasonlóan szintén gyerekesek voltak, vagy legalább már házasságban éltek. A kettő közül viszont rám egyik sem volt igaz, úgyhogy én is repültem az életéből, mindenféle különösebb magyarázat, indoklás nélkül.

Nem kezdtem el neki könyörögni, nem követeltem magyarázatot és nem álltam le balhézni, mert tudtam, hogy már úgyis tojik az egészre, és arra, hogy nekem ez, hogy esik.. Ráhagytam a döntést, őszintén szólva meglepni sem lepett meg túlságosan, mert már korábban is voltak jelei arra, hogy kezd egy kissé elszállni az agya.

Azóta amennyire tudom, ő éli a kis idilli, családi életét, és én is igyekeztem továbblépni ezen. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szokott olykor eszembe jutni, hogy mennyire szeretnék vele beszélgetni, de ugyanakkor mennyire megbántott ezzel az undorító húzásával. Csak remélhetem, hogy az élet egyszer vissza fogja adni neki ezt a bánásmódot. Képtelen lennék neki őszintén sok boldogságot kívánni.

27/F