Titeket is mindenki idegennek kezel és úgy érzitek ti is, hogy már leéltétek az életeteket?
Sziasztok!
Az elmúlt pár év alatt egyre inkább kezdem azt érezni, hogy voltaképpen mindenki idegennek kezel engem.
Egyetemen a szaktársaimat éreztem az első igazi barátaimnak, mert voltak közös beszédtémák, a lelkemnek legalább felét megértettek mások és először éreztem közösségi embernek magam.
Aztán vége lett az egyetemnek és az addigi barátok egyik pillanatról a másikra mintha idegennek tartanának, nem keresnek, nem beszélnek hozzád, stb. Volt olyan ismerősöm is, aki még azt is megírta, miután 2 hónapig nem beszéltem vele, hogy már nem is a barátom. Gyakorlatilag 1-2 hónappal az egyetem után már senkivel sem tartottam a kapcsolatot és ezután 8 évvel később sem volt ez soha másképp velük.
Aztán jött a munkahely, ahol szintén azt érzed, hogy akivel nevetgélsz az irodában és jó vicceket meséltek egymásnak, az már valamiféle barátság, vagy legalább annak a kezdete. Aztán jön egy eset, hogy elfekszed a nyakad és meg sem bírod mozdítani, majd a csapatépítő bulira ennek tudatában is úgy vannak a "barátaid", hogy menj, ahogy tudsz, mi meg megyünk kocsival. Vagy nem várnak meg, amíg mosdóba mész, juss el a csapatépítő helyszínére, ahogy szeretnél.
Vagy egyszerűen csak vidámak a beszélgetések kettesben az egyik kollégával, de ha ott egy harmadik is, akkor a két kolléga mindig egymással foglalkozik, te pedig csinálj, amit szeretnél.
Vagy amikor két kolléga beszélget, beszállsz a beszélgetésbe, majd kimegy az egyikük és a másikkal az igen, nem, aha válaszokon kívül nem is kapsz mást. Majd ő is kimegy és követi a másikat.
De ezek csak példák. Sokszor érzem úgy, hogy a barátnőm sem ért meg. Olykor figyelmetlenség vagy ügyetlenség miatt megbántom, úgy érzem, mindjárt szakítani fog, azt mondja, úgy érzi, nem is szeretem eléggé, majd amikor már a bánattól elsírom magam, akkor újra és újra meglepődik, hogy mennyire érzékeny vagyok és hogy közel sem akart szakítani. Olyan érzés, mintha még nem ismerne eléggé 2 év kapcsolat után sem.
Szakmailag bizonyos szintig elérem a céljaimat, de azokon túl falakba ütközök és egyre inkább rádöbbenek, hogy nem leszek olyan híresség, akire a tehetsége miatt felnézne mindenki vagy egy-egy ember örülne, hogy találkozik velem az utcán, pedig valójában nem is ismer személyesen. Szakmai tisztelet van azért körülöttem, de közel sem olyan, amitől azt érzem, hogy boldog lennék.
Azt érzem, hogy 33 éves koromra leéltem az életem nagyrészét és innentől kezdve mintha egy filmet néznék újra és újra, ugyanazt élném át. Kiszámíthatónak érzek mindent. Öngyilkos nem lennék, mert félek, hogy 20 évig magatehetetlenül feküdnék egy kórházi ágyon és csak a szemeimet tudnám forgatni, vagy még annyit sem. De néha azt érzem, hogy ha álmomban, felkészületlenül, egyik estéről a másikra következne be a halálom, azzal nem dőlne össze a világ.
Talán egyedül a technikai fejlődést lenne érdekes látni az elkövetkező években, de ezt valaki 2 mondatban is összefoglalhatná nekem a jövőről, bőven elég lenne.
Más is ezeket szokta érezni? Természetes ilyesmiket érezni ennyi idősen?
1-es:
Szerveztek és szervezünk külön programokat, de ettől függetlenül mégis ilyen volt a helyzet velük.
2-es: miért gyerekes az ilyen viselkedés?
Az nem normális, ha le gyerekezel egy embert, akinek gondjai vannak.
Ne hallgass a másodikra, nem vagy gyerekes. Csupán magányos és kevés az önbizalmad. Semmi baj nincs veled, kedves kérdező, legalább is úgy, ahogy gondolod.
Próbálj máshol barátkozni, akár interneten. Moly.hu oldalon van például levelezőtárs keresés, ott lehet barátkozni, esetleg meg élőben próbáld meg megbeszélni a barátnőddel vagy menj el valamiféle szakkörre, esetleg ilyen lelki segítő tréningeket, tényleg segítenek. És ami fontos, egyáltalán nem probléma segítséget kérni, akár pszichológustól, akár ha elmész valamiféle lelki-beszélgetős körökbe ahol önismeretet tanulsz.
Átérzem, én is voltam már így, de sikerült legyőznöm, kívánom ezt Neked is. :)
4-es:
Én is gondoltam ilyenre, csak félek ilyesmit megbeszélni a barátnőmmel. Nem szokták a nők szeretni, ha valaki ilyen. Titokban meg nem akarnám tartani. Van egy barátom, akivel néha beszélgetek (őt személyesen is ismerem), de neki még sosem volt párja és néha úgy érzem, hogy csak lentebb húz engem is.
5-ös:
"Folyamatosan azt várod, hogy a dolgok megtörténjenek veled. Nem teszel érte"
Ne gondold, hogy nem tettem érte. Az autónál kerek perec megmondták nekem, hogy hát engem is elvinnének, de nekem már nem jut hely. Pedig látható volt, mennyire szenvedtem az elfeküdt nyakamtól, oldalra fordítva volt egész nap a fejem, annyira fájt. De őket ez nem érdekelte.
A mosdónál is szóltam nekik, hogy várjatok, elszaladok a mosdóba. Két percig voltam bent, mire kijöttem, már mindenki eltűnt és az épület annyira összetett, hogy 10 felé el ki lehet menni az épületből, nem tudtam, merre mentek. Kerestem őket pár percig, de utána felhagytam vele.
Azért nem keresem a legtöbb régi ismerősömet, mert tőmondatokban válaszolnak és hamar leráznak, amikor rájuk írtam régebben. Semmi nem történik velük és nincs idejük visszaírni.
8-as:
Hát annyira nagyon nincsenek neki sem. Aki van, annak nincs párja és elég határozottan utalt rá, hogy én nem vagyok meghívva egy régebbi találkozóra.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!