Meddig érdemes türelmesnek, elfogadónak lenni?

Nekem volt egy ilyen barátnőm. Nagyon sokáig nem vettem észre, hogy csak róla szól az egész barátságunk, hogy én csak egy kellék vagyok, hogy nem véletlenül nincsen rajtam kívül senkije és nem véletlenül utálja őt az összes többi barátom. Alapjáraton a barátságaimban én vagyok az, akire támaszkodnak, általában baromi jól tudom kezelni a problémáim és nem szoktam segítséget kérni vagy panaszkodni, a programok nagy részében nem kellett egymáshoz alkalmazkodnunk, így nem vettem észre, hogy ez mennyire egyoldalú.. Aztán volt több olyan alkalom, amikor még az én híresen erős lelkem is megborult, én is padlóra kerültem mentálisan és nekem is szükségem lett volna, hogy kibeszéljek magamból dolgokat és akkor csúnyán cserben hagyott, akkor is csak magával volt elfoglalva. Részemről ott vége lett a barátságnak, 10 év után, azóta nem érdekel már.

Nem szakítottam meg teljesen a kapcsolatot, de már nem ugrok amikor keres, már csak párhavonta vagyok vele hajlandó találkozni, már nem tekintem barátnak, hanem maximum havernak, bár még annak is gyenge. Nincs szívem teljesen egyedül hagyni, pedig megérdemelné, de lehet, hogy ennek is eljön majd az ideje. 10 év ide vagy oda, még tizet nem fogok úgy lehúzni egy barátságban, hogy nincs benne kölcsönösség. Inkább átcsoportosítottam az energiáim olyan emberekre, akikre számíthatok. Őszintén? Sokkal jobb így, bár hamarabb léptem volna meg :)