Van még valaki, aki nem hisz a barátságban?

"Nem a kapcsolattartás gyakorisága határozza meg" ? Ha egy virágot huzamosabb ideig nem locsolunk meg, akkor előbb-utóbb elszárad. Minőségi romlás figyelhető meg minden barátságban, némelyikük, sőt legtöbbjük meg is szakadt. Nem várom el feltétlen, hogy napi szintű legyen a kapcsolat. Szerintem a közös élményeken van a hangsúly, mert az tud emelni egy barátságon. Az, hogy valaki mondjuk 3 vagy 4 havonta érdeklődik felőlem, már nem barátság az én olvasatom szerint, max ismertség. Az sem feltétlen barátság, ha ugyan van napi szintű kapcsolat Facebookon, ellenben élőben képtelen eljutni odáig, hogy 1 hónapban leszervezzen legalább egy közös programot. Most úgy tűnhet, hogy próbálom a felelősséget elhárítani magamról, felvetődhet a kérdés, én miért nem kezdeményezek. Le kell szögeznem, hogy minden egyes barátságomnál a másik fél dobbantott, vagy megállapodott, vagy munka miatt elköltözött, vagy más életformát váltott, szóval ők dobbantottak mellőlem. Ilyen felállásban roppant megalázó lenne, hogy még én fussak utánuk, vagy kússzak, mint egy földigiliszta. Így utólag már bánom azt, hogy ennyi energiát fordítottam ezekbe az ismertségekbe, mert ha tudom, hogy ez lesz a vége, az eredmény, akkor nem dolgoztam volna ezeken a kapcsolatokon. Már odáig jutottam, annyira dühít, hogy így semmibe vesznek, hogy visszamennék az időben és kiradíroznám egy képzeletbeli radírral az összes közös emléket, még az emléküket is kitörölném, így viszont a tudatomban vannak, és egy mérgező űrt hagynak bennem, ami percről percre csak gyengít. Egyikük sem képes programot szervezni (a fentiekben már írtam, én miért nem kezdeményezek), van aki rámír Facen, akár naponta, amit ugyan értékelek, de így, hogy mellette viszont nincsenek közös programok, és senki nem is kezdeményez ilyet, maximum csak egy nagy adag jópofizásnak tudom be a történetet. Szerezhetek majd új barátokat majd, jelenleg se időm, se kedvem, se energiám nincs nagyon hozzá, de valamit nagyon rosszul csinálok, hogy taszítok mindenkit magam körül.

És már tényleg ott tartok, és ha nem normalizálódik pár év múlva az életem, barátok és család terén, akkor bevonulok szerzetesnek. Családi életre képtelennek tartom magam, látva mennyi konfliktus van egy családban, szóval még marad az a verzió, hogy egyedül szingliként örök idegenségben fogok élni ebben a világban, mintha egy űrlény lennék. Vagy átváltok József Attila style-ra, és sínen leszek.

Olyan 3 éve még minden tök jó volt, azóta minden tönkrement

Minden napnak egy ünnepnek kellene lennie, ehelyett az életemben minden nap egy gyászszertartás.

De a legnagyobb bosszú, ha boldog vagyok, nélkülük is, még az emlékezetüket is ki fogom törölni teljesen a tudatomból, az emléküket is.

Nekem csak dühítő, hogy egy csomót dolgoztam ezeken a kapcsolatokon és elég sokáig működtek, majd dobbantottak tőlem, elmentek, ignoráltak engem. Az ember szereti, ha kap visszaigazolást. Ez olyasmi, hogyha az ember dolgozik, elvárja hogy kapjon ellenszolgáltatást, tehát pénzt. Kapcsolatoknál is ugyanígy van, nem azért dolgoztam ezekért több éven keresztül, hogy mindegyik tönkremenjen.