Az normális, hogy vendégségben a fiamat házimunkára fogták? (lent több)

13 éves...

Ahogy visszaemlékszem gyerekkoromra, általános iskolás koromban, ha 1-1 egész napot másnál töltöttem...:

Olyan barátaimnál mindig kínosabban éreztem magam, ahol kvázi körül voltam ugrálva, mert én voltam a vendég. Ahol állandóan azt figyelték a felnőttek, hogy na szükségem van-e valamire, meg leginkább az állandó kajával való traktálás fárasztott.

Sokkal jobban éreztem magam az olyan családoknál, ahol arra az 1 napra picit a család részévé váltam, és bár nyilván elláttak mindennel, de nem az állandó körülugrálásom ment. Én pl egyszer segítettem borsót vetni egy barátom anyukájának. Náluk voltam, jó idő volt, kint játszottunk, és nagyon érdekelt, hogy mit csinál a néni a kert végében. Lám-lám megengedte, hogy gyerekként belekontárkodjunk, én is szórtam a magokat, ahogy tőle láttam, betemettem, vizet is segítettünk hordani, nagyon jó élmény volt. Szintén náluk még én is mosogattam 1-2szer, mert ebéd után mi gyerekek értünk rá legjobban. Nem kényszerítettek. Napi 10 órákat is ott voltam náluk, vacakul éreztem volna magam, ha miattam áll minden náluk, nincs mosogatás, házi munka, mert én épp ott vagyok. Ha meg ott vagyok szívesen csatlakozom... Értitek, ez az embernek magától is kell jöjjön...

De mondjuk ebben a mai morbid felfogásban, hogy jujj milyen első a család, illetve pontosabban a GYEREK... A csapból is gyerek folyik már lassan. Szóval csok, babaváró, ingyen tanszer, ingyen bérlet, ingyen ez, ingyen az, már szinte minden ingyen van a gyerekeseknek, már annyira el vannak szállva, és közben ezek a gyerekek nőnek fel, egyre többet látnak és hallanak... és mit látnak és hallanak? Hogy ők az elsők, ők a legfontosabbak, ők az ők... nekik minden jár, nekik csak a legjobb jár, cserébe nem is kell tenniük semmit.... Na hát néhol otthon azért kell tenniük ezt-azt, icipici házimunka ha rossz jeget kaptak, de hogy ha a haver családjánál lébecolnak, akkor nehogy aztán tenniük kelljen valamit, nehogy ne legyenek körülugrálva, mert egyből szaladunk bemondatni a hírekbe, hogy jajj micsoda gyerekkínzás zajlott itt és itt...

Khm.

Krákoghatsz, nekem nincs gyerekem, nem is lesz, nem bírom őket, de az empátia úgy működik, hogy *magamat* képzeltem a helyzetbe.

Kölcsönösség nélkül ez egy bunkó dolog akkor is. És ez bármilyen kapcsolatban igaz. Én is volt, hogy kíváncsiságból kipróbáltam a gereblyézést, de nem mondták, hogy csináljam, nem volt kiadva feladatba, letettem a gereblyét, ahogy meguntam.

Mert mit csinált volna az anyuka, ha a kissrác nemet mond? Mérgesen felhívja az anyját? Kiabál vele? Hazaküldi? Megjegyzi, hogy "ez is milyen gyerek má', hát nem mossa el a szarjainkat".