Mi a véleményetek?

Szerintem fontos, hogy valakinek legyen saját stílusa, legyen saját képi világa. A legnagyobb baj a hazai fotósok jelentős részével az, hogy még egy azonos sorozaton belül sem képesek egységes képi világra, egységes stílusra, aztán egy szép nagy katyvasz a végeredmény amiben ha vannak is jó képek, az összkép borzasztó.

Profi fotós aki a fotózásból él, a fő bevételi forrását a fotózás jelenti.

Amatőr fotós: élvezetből fotózik, hobbiból.

A kettő kizárja egymást, szóval nincs, olyan, aki keres ezzel némi zsebpénzt. Vagyis van, feketén fotózgat, számla, végzettség és megfelelő vállalkozói háttér nélkül, de ezzel csúnyán meg lehet járni.

Ha pénzt akarsz keresni vele, olyat kell csinálnod amit megvesznek. Ennyi! Nincs tovább!

Ha meg hobbi szinten csinálod, tedd úgy ahogyan örömödet leled benne. Én spéci a tudományoskodó stilisztikásokat nagy ívben leszrom!

ahogy a mondás tartja, a stílus maga az ember. már az is a stílusod része, hogy milyen témákat választasz, hogyan közelíted meg azokat és hogyan próbálod megmutanti. persze egyrészt nehéz teljesen önálló és egyedi stílust kialakítani, ami a képeiden is meglátszik, mert annyian fotóznak, annyi mindent, hogy óhatatlanul lesznek hasonlóságok. másrészt meg ha még nem értesz kellő képpen a fotózáshoz, akkor a saját stílusod is kevésbé tud kialakulni, hiszen mind témákban, mind képi megoldásokban gyakran másokat fogsz másolni és ezt nagyon nehéz elkerülni.

ahogyan az írásnál, a fotózásnál is nagyon fontos a mondanivaló, hogy ne csak lefotózd, amit látsz, hanem legyen saját egyéniséged, véleményed, gondolatod, világképed, ami megjelenik a képeidben is. ne azért fényképezz bizonyos témákat, mert azt sokan fényképezik, vagy sokaknak tetszik, hanem azért, mert téged érdekel, te valahogyan viszonyulsz hozzá, támogatod, szereted, sajnálod, kritkus vagy, megveted, stb. a saját képi stílusod attól fog kialakulni, hogy a képeidben megjelennek a gondolataid, véleményeid és a gondolataidhoz, véleményedhez megtalálod a megfelelő képi eszközöket, legyenek azok bizonyos objektívek, nézőpontok, látószögek, állandó, vagy visszatérő képi elemek, vagy akár különféle kidolgozási módszerek.

nem feltétlenül muszáj ennek egyetlen stíluselemnek lennie és pláne nem kell ennek rögtön az elején meglennie. mindenkinél arról szól a tanulási folyamat, hogy végigpróbálgatja a lehetőségeket, kísérletezik, keresi önmagát, aztán egy idő után kikristályosodik, hogy mi az, ami neki tetszik, számára kellemes, amit magáénak érez. az sem feltétlenül szükséges, hogy minden képet és témát ugyanúgy fotózzon az ember, csak mert az az ő stílusa. viszont általában egy idő után specializálódik az ember és már nem fényképez mindenhol mindent, pont azért, mert kialakul a személyisége, egyénisége, érdeklődése és a stílusa és onnantól már valamivel egységesebbé válnak a képei. nem utolsó sorban az eladhatóságot is növeli, ha valakinek egységes az életműve, mert ha valakinek bejön az ő stílusa, nem biztos, hogy kíváncsi másmilyen képeire és neki is egyszerűbb a stíuson belül menedzselnie saját magát, mint csapongva oda nem illő dolgokkal is bajlódni plusszban.

stillisztikai szempontból egyébként teljesen elképzelhető, sőt rendszeresen előforduló helyzet, hogy valakinek van egy saját stílusa (vagy akár több is), de arra a munkáltatója marhára nem kíváncsi, mert az ő (tegyük fel, hogy művészi) stílusa totál nem fér össze azzal, amilyen stílusú képekre a munkahelyén szükség van. márpedig ha profi vagy, akkor a munkáltató fizet és neked azt kell gyártanod, amire ő igényt tart.

az csak jobb esetben áll együtt, hogy a munkáltató pont a saját stílusod miatt választ téged és azért fizet, hogy a saját stílusodban kiélhesd magad. sajnos nagyon sok esetben a munkáltatónak mindegy, hogy ki végzi el a munkát és jobb esetben csak megfizeti, hogy bárki elvégezze, rosszabb esetben még megfizetni sem nagyon akarja. szóval a profizmus sem feltételez egyértelműen saját stílust. nem egy olyan fotográfust ismerek, akinek a munkahelye rendszeresen lesajnálja, kiszórja a legjobb képeit, mert nem értékelik, nem arra van szükségük. közben más vonalon meg sokan elismerik és értékelik a tehetségét. egyszerűen csak nem abból él, amiben jó, de amiben jó, abban (remélhetőleg csak átmenetileg) nem tud anyagilag is érvényesülni, ezért kénytelen Michelangelo létére széklábat faragni.

ilyenkor az a nagy és nehezen megválaszolható kérdés ahogy Michelangelo kapcsán is felvetődik az Ember tragédiájában, hogy érdemes-e feláldoznod a saját stílusod, egyébiséged és ambícióid, hogy cserébe úgy-ahogy megélj valamiből, ami nem annyira te vagy. vagy érdemesebb a saját stílusod szabadjára engedve követni az álmaid és az ambícióidat, viszont ebből meg lehet, hogy egyáltalán nem élsz majd meg, mert erre lehet, hogy senki sem kíváncsi. a művészettörténet elég sok olyan művészt ismer, aki a saját stílusában kergette az álmait és éhenhalt, mert nem volt rá piac, miközben haláluk után ünnepelt újítók és nagy értékű művek alkotói voltak. de vajon nekik ez megérte?

a legtöbb esetben ilyenkor az szokott lenni, hogy amennyire telik valakinek az erejéből, munkaidőben legyártja a megrendelő által igényelt, számára stílus idegen, de megélhetést biztosító dolgokat és mellette a saját örömére kiéli és alakítja a saját stílusát is, aztán remélhetőleg sikerül ebből a kedvezőtlen állapotból továbblépni. bár sok esetben ez a felállás sokkal kártékonyabb szokott lenni az alkotói látásmódra, mintha valaki csak hobbiból fotóz és mellette valami teljesen más munkája van, mondjuk géplakatos. mert ilyenkor a megélhetésként végzett munka teljesen más és nem érinti, nem befolyásolja az alkotói képességeit. ha viszont főállásban is fotózol, de nem hagynak szabadon alkotni, az olyan, mintha egész nap gúzsbakötve kéne járnod. a nap végére hiába oldoznak el, már belefáradtál és nem lesz kedved táncolni. ha folyton meg kell erőszakolnod a saját ízlésedet, hogy a stílusodtól nagyon eltérő dolgokat alkoss, akkor az általában nyomot hagy az ember stílusán és nem biztos, hogy sikerül utána felszabadultan önmagáért is fotóznia még, hogy kiteljesedjen. minden annak a függvénye, hogy mennyire nagy az eltérés a kényszerű munka és stílus, illetve a saját érdeklődés és stílus között, mekkora áldozatokat és kompromisszumokat kell kötnie az embernek és ezek mennyire veszik el a kedvét, lelkesedését, motivációját és mennyire akadályozzák a szabad fejlődésben, továbblépésben.

sajnos a tapasztalat azt mutatja, hogy Magyarországon túlságosan is eredményesek a munkáltatók (nem csak fotózás területén) abban, hogy leszoktassák az embereket a szabad akaratról, saját ötletekről, kezdeményezőkészségről és előbb-utóbb a legtöbben belefásulnak, hogy a kezdeményezéseiket mindig letörik, a lelkesedésüket elveszik és aztán már nem is nagyon akarnak küzdeni azért, amit jónak látnak.

ugyanígy nem feltételez feltétlenül egyetlen saját stílust a profizmus, mert az teljesen rendben van, hogy te teljesen más stílusban fényképezel esküvőt, mint autógyárat, vagy éhezőket. ezek különböző témák, amikhez más és más módon kell és lehet csak hozzányúlni. csak a stílusokat nagyon ritkán érdemes összekeverni, ahogy ezeket a témákat sem biztos, hogy érdemes egy kalap alatt hirdetni, mert aki autógyárat akar fotóztatni, azt az esküvős képeid nem érdeklik, aki meg esküvői fotókat akar csináltatni veled, azt nem fogja érdekelni, hogy milyen képeid vannak autógyárakról és jó eséllyel a nyomor képeire sem kíváncsi az esküvőjére készülve...