A fotósok hogyan alakítják ki a saját stílusukat?

Nem, nem nagyon nem. Tegyük fel, hogy elmegyünk egy grillparty-ra: te, én, a 70 éves nagyanyám, Jaani a finn cserediák, a legjobb barátom meg a 8 éves lánya stb. Aztán másnap mind kapnak egy tollat meg egy papírt, hogy írják le milyen volt a grillparty 500 szóban. Mindenki másról fog írni, más élményeket fog kiemelni: a 10 éves gyerek hogy volt medence és a nagyok játszottak vele, Jaani azt, hogy nem ízlett neki a kovászos uborka, bezzeg a házi szilvapálinka, amivel kínálták, a nagyi, hogy milyen szép a virágoskertem és milyen jó volt a sok fiatalt látni, te hogy úristen, ennyi hülyét egy kupacban, ha fizetnek se mégy el hozzájuk legközelebb :D

A te logikád szerint mivel ugyanott jártak és ugyanazt a tollat és papírt kapták ugyanazt kellene írniuk. Érzed a különbséget?

Hogy maradjunk az egyik előző zenei példájával: ha van egy zongorád, azzal tudsz komolyzenét játszani, de jazz is, sőt, van helye metál zenében.

Vannak kivételek, de az esetek többségében a jó fotó az úgy készül, hogy a fotós fejében van egy gondolat, hogy mit akar látni a képen és aszerint választ eszközöket, komponál stb. Sok esetben ebbe beletartozik az utómunkázás is. Hogy saját példát hozzak: Nekem a képeim többsége fekete-fehér, a digitális gépeknél a nyers formátum* viszont színes. Még mielőtt lenyomom at exponáló gombot, tudom, hogy 1. ez mutatni fog fekete-fehérben 2. tudom, hogy nagyjából milyen szerkesztéseket fogok rajta elvégezni (nem, puszta deszaturálással nem lesz jó a végeredmény).

VISZONT ha a kiindulási képed SZAR, nincs az a mennyiségű utómunka, amivel jóvá (stílusossá, egyedivé) tudod varázsolni.,

Szóval az első az egyéni látásmód, a mondanivaló, amit az eszközeid és a saját tudásoddal ki tudsz fejezni. Amúgy meg nem kell túlragozni, mert minden ember egyéni: más kulturális közeg, neveltetés, élettapasztalatok, érdeklődés, érzékenység stb.

* nem tud más lenni: a nyers formátum nullák és egyesek halmaza, azt az információt tartalmazza, hogy melyik érzékelő kapott elektromosságot a kép készítésekor, tehát ez tartalmazza a digitális fotós számára a legtöbb képi információt.

El kell kezdeni csinálni és próbálgatni

Tapasztalat teszi a mestert.

De kell hogy legyen egy látásmód amivel észre veszed a témát és azt is látod, hogy mit akarsz belőle kihozni. A próbálkozás ahhoz kell hogy mit lehet még kihozni vagy elérni.

lehet önképzéssel, meg könyvek és leírások alapján egyedül is próbálkozni a kísérletezgetéssel, de elég sok minden van, amit egy tényleg jó tanár sokkal gyorsabban és jobban meg tud tanítani.

az önképzésnek nagy veszélye, hogy neked kell eldöntened, hogy mi a helyes, mi a hibás információ abból, amihez hozzájutsz. mi az, amit már jól csinálsz és érdemes tovább gyakorolnod, hogy így rögzüljön és mi az amit még nem csinálsz jól, ezért javítani kell rajta, mert hibásan gyakorolnád be, ha továbbra is így csinálnád. egy tanár ezeket a hibákat felismeri és menet közben tud segíteni kijavítani, hogy már eleve jól gyakorold be. ellenben, ha valaki a hibás kivitelezést gyakorolja be, utána már sokkal nehezebb lesz kijavítani, ha később derül ki, hogy nem jó úgy, mert addigra már elmélyülhet a hibás tudása. ez persze a különféle mozgásokra (tánc, zene, stb.) fokozottan igaz, de a fotózásban is rengeteg ilyen dolog van.

persze amilyen tempóban hígul fel a fotós szakma, ma már a tanárok közül is egyre nehezebb kiválasztani azokat, akik tényleg értenek a fotózáshoz és még tanítani is tudnak. mert ez a két dolog sem feltétlenül jár együtt. lehet valaki zseniális alkotó, ha nem ért a tanításhoz - és hiába zseniális pedagógus valaki, ha nincs meg a tudása, amit át kellene adnia. márpedig ma már mindenki fotózik, mindenki azt hiszi, hogy ért hozzá és mindenki tanítja is azt, amihez csak hiszi, hogy ért...

Amit #15 leír, az a kép feldolgozás stílusa. Ez is lehet jellemző egy fotósra, ahogy az is, hogy milyen címeket ad a képeinek, amikor falra kerülnek. De a fotós stílusa már ott elkezdődik, hogy melyik irányba fordítja a gépet, mi az a téma ami érdekli, azt a témát hogyan közelíti meg, milyen módon fotózza le.

Sok fotós egyébként árulni is szokta a képfeldolgozási preseteket, hogy a rá jellemző és sokaknak tetsző hatást mások is el tudják érni. Pont azért árulják ezek a fotósok, mert a feldolgozás csak a kisebb része a történetnek és attól, hogy mások az ő preseteiket használják, még marhára nem fognak ugyanolyan képeket készíteni, csak a saját képeiken hozzá hasonlóan húzogatják majd a csúszkákat. Ami az eredeti fotóban nincs benne már exponáláskor, azt ezek a beállítások nem fogják beletenni.

Már az eredendően befolyásolja a fotós stílusát, hogy milyen témát honnan és hogyan fényképez le. Beáll a többi fotós közé, vagy teljesen máshova helyezkedik, egyedi nézőpontot keres, ami másnak eszébe sem jut arról a témáról? Sőt akár már az is befolyásoló lehet, hogy egyáltalán mikor veszi elő a gépét.

Milyen látószöget választ, mennyire megy közel a témához, mennyire alacsonyról, vagy magasról fotóz, a téma dominálni a képen, vagy épp csak megjelenik a háttérben más képelemek között - vagy épp pont azáltal szól a témáról a kép, hogy a téma rajta sincs a képen, de amit lefotóz, azok miatt egyértelmű, hogy mi hiányzik a képről?

Az is része a stílusnak, hogy kis vagy nagy mélységélességgel fényképez valaki, hosszú vagy rövid záridővel, színesben, vagy fekete-fehérben, helyesen, alul vagy túlexponál? Ismerek olyan fotóst, akinek minden képén van naplemente. Ismerek olyat, aki kizárólag szórt fényes időben fényképez.

A saját stílusod úgy találod meg, hogy kísérletezel, csinálsz sok félét és egy idő után egyre jellemzőbbé válik rád, hogy bizonyos stílusban szeretsz megközelíteni dolgokat.

Egyedivé pedig akkor válnak ezek a stílusjegyek, amikor valakire annyira jellemzőek, hogy ránézel egy képre és abból már tudod, hogy ki csinálta. Mondjuk ezeknek feltétlenül jónak sem kell lennie. Akár hibák is lehetnek jellemzőek valakire és attól, hogy felismerhető, hogy na ilyen vacakot csak ő szokott csinálni, még nem lesznek automatikusan jók is a képei, csak azonosíthatóak, hogy ki követ el ilyen borzalmat jellemzően. (Én pl. kimondottan utálom Picasso kubista stílusát, hiába jellemző rá és hiába értékeli sokra a művészettörténet. Szerintem egyszerűen ronda...)