Mitől vagyok érzelmileg kiszolgáltatott?

Nos kezdhetném talán azzal is, hogy mindig nagyon sűrűn váltakoztak az érzelmeim, de tényleg egyik pillanatban még szerelmes voltam valakibe, másikban meg már utáltam. Egy két jó szó és tényleg szerelmes érzek, ha valaki túl közvetlen akkor is, de mivel kétlem, hogy ezt viszonozná így mindig elhitetem magammal, hogy esélytelen meg amúgyis csak beképzelem, hogy akar valamit, meg ígyis-úgyis elrontanám (szal ha elsőnek látott is bennem valamit azóta már úgyis rájött, hogy szimplán gyökér vagyok).

Állandóan összeomlik bennem a világ. Minden nap. Mire felépítek valamit össze is dől. És ez gáz, mivel nem vagyok zseni. Tehát ezzel sokra nem megyek, inkább csak meggátol mindenben.

Magamra zártam az ajtót sok évig, mostmeg... A legrosszabb az egészben, hogy most vannak új barátaim, ezzel együtt megsokszorozódottak az érzelmi hullámvölgyeim. Mondhatni semmire sem vagyok alkalmas. Szánalms.

Ha mondanák rám valami jót akkor azt nem veszem komolyan, ha meg valami rosszat akkor meg utánna hetekig vagyok depis.

Nem bízok az emberekben. Mindig mondják néhányan, hogy menjek gyakrabban hozzájuk, de mindig az jut eszembe, hogy rosszkor megyek aztán felesleges leszek vagy ilyesmi.Esetleg hazaküldnek xd.

Sosem fognak engem szeretni. Nincs bennem mit. Mármint ok max barátként, de azt is csak úgy mondják.

Az egész ott kezdődik, hogy képtelen vagyok magam komolyan venni, ezáltal képtelen vagyok elhinni, hogy másnak számítana amit mondok, ha meg mond is valami poztívat rögtön úgygondolom, hogy csak gúnyolódik. Olyan érthetetlen minden...

Jó. Belátom nem sok értelme volt ezt leírni. De esetleg van még aki így érez vagy ilyesmi. Talán szakemberhez kéne mennem :/ ?