Hogy lépjek túl a múlton?

Nehéz. Apró lépésekben újra felfedezzük az élet apró örömeit. Finom étel, naplemente, ma nem a megszokott úton megyek haza, ma egész nap a kedvenc filmem nézem..

Egyedül vagyok, és kiélvezem, mert nem bánt senki sem, annyit foglalkozok magammal amennyit akarok.

Mintha a nulláról kezdenénk.

Szerencsére 18 év felett már értelmesebbek a körülötted lévők, egyre jobb lesz. A kiközösítés a gyerekek hülyesége.

Teljesen biztos megoldás nem létezik, ezt előre leszögezném. Minden ember más és más, így az is eltér, mi az, ami egy ilyen helyzetben segíthet. Annyit tudok segíteni, hogy leírom, nekem hogyan sikerült túltennem magam egy hasonló gyerekkoron, és hol tartok most, hátha tudsz belőle inspirációt, akaraterőt gyűjteni, vagy esetleg találsz benne valamit, ami neked is segíthet. Előre is elnézést kérek, ugyanis regénynek is simán elmenne hosszát tekintve, de ha nem akarsz órákig olvasni, a végén összefoglaltam tömören, mi az, ami talán hasznos lehet számodra.

Amit tettem, az az, hogy megpróbáltam szembenézni a problémákkal, és megoldani azokat szépen, egyesével. Kezdtem a gúnyolódással. Arra gondoltam, miket mondtak nekem nap mint nap újra és újra. Aztán megpróbáltam ezeket a dolgokat nem magamra venni, és elengedni. Arra gondoltam, mégis kik ők, hogy az alapján elítélnek, amit látnak? Miért nem néznek a dolgok mögé? Miért nem kérdezik meg, miért vagyok olyan, amilyen? Aztán eljutottam az utolsó kérdésig. Ha nem tudják, miért vagyok olyan, amilyen, és nem is próbálják megérteni, akkor én miért foglalkozzak azzal, mit mondanak? Nem volt egyszerű, néha el is tört a mécses, de végül sikerült. Megtanultam semlegessé válni a gúnyolódással szemben, sőt. Mostanra már vissza is tudok vágni, ezzel leszerelve a másikat.

Aztán jött apám esete. Őszintén szólva, nem tudom, mennyire hasonlítható össze kettőnk helyzete, hisz nekem mégiscsak van lehetőségem meglátogatni apámat, mert él, míg sajnos ezt te édesanyáddal nem teheted meg. Viszont akkoriban, mikor ez megtörtént, úgy éreztem, ez az ember többé nem az apám. Ő számomra halott. Egy nap ugyanis azzal jöttek be a szüleim a szobába, hogy beszélnünk kell. Elmondták, apám itt hagy minket, és másik nővel fog tovább érni. Apám megkérdezte, haragszom-e, de nem tudtam válaszolni a sírástól. Hónapokig nem beszéltünk egymással, mígnem egyszer nagyapám át nem vitt hozzájuk hétvégére(egy lakásban élnek apámékkal). Ez akkor csak rontott a dolgon, mivel ekkor találkoztam azzal a nővel, aki szétszakította a családomat. Utána már beszéltem apámmal ugyan, de csak telefonon, és csak amennyit muszáj. Aztán ismét jött egy fájó csapás, mikor egy éjszaka SMS-ben közölte apám, megszületett a "féltestvérem". Talán ez volt a legmélyebb pont ebben az egészben, mivel úgy éreztem, lecserél engem. Folytatódott köztünk a kommunikáció, illetve néha át is mentem hozzájuk, de csak a nagyszüleim miatt, hisz őket azért látni szerettem volna. Végül minden 2. hétvégén átmentem, és minimálisan javult a kapcsolatom apámmal. Továbbra sem tudtam rá úgy nézni, mint arra az emberre, akinek részben köszönhetem az életem. Ez több évig így volt, mígnem úgy 16-17 évesen nem kezdtem el azon gondolkodni, miért történt az, ami. Miért hagyott itt, miért nem keresett hónapokig, miért akart másik gyereket. Sok időbe került, de végül rájöttem, mi vezetett ide. Nyilván, a fő indok az volt, hogy anyámmal megromlott a kapcsolatuk. Ebben mindkettejüknek szerepe volt, mivel állandóan szívták egymás vérét, veszekedtek, stb. Aztán arra is rájöttem, anyai nagymamám is állandóan szekálta, csak én ezt nem vettem észre (illetve mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem volt szándékos nagyanyám részéről, de ez most nem fontos). Szóval rendesen nyomás alá helyezte a család, és a saját anyja sem segített sokat azzal, hogy anyám ellen hergelte. Ebből rájöttem végül, hogy nem én vagyok a hibás, és apám sem annyira, mint amennyire én azt hittem. Egyszerűen sok volt neki már, ami állandóan várt rá, bárhová ment, és szabadulni akart, újra akarta kezdeni az életét egy bizonyos szintig. Innentől már elkezdett javulni a kapcsolatunk fokozatosan, mivel látta, hogy nem zárkózom el annyira, és valami változott bennem. Mostanra napi szinten beszélünk, találkozunk mikor ráérünk, segítek neki mindenben, ő is nekem. Nyilván most felmerül benned, hogy ennek mégis mi köze van a te esetedhez, miben kéne, hogy ez segítsen. Ha jól belegondolsz, édesapád is egy hasonló helyzetben van most, csak természetesen az ő fájdalma sokkal nagyobb, mint az én apámé valaha is, és neked is sokkal nehezebb, mint anno nekem volt. Édesapád ebből a fájdalomból akart, akar menekülni a mai napig. Sajnos viszont erre ő az alkoholt választotta, mint látszólagos megoldást. Emiatt is romlott meg a viszonyotok ennyire, és ezért jött elő belőle az az állat, aki téged bántott mindenért. Nyilván ő sem hibátlan ebben a dologban, hisz ihat az ember bármennyit, lehet bármekkora fájdalma, a saját gyerekére kezet emelni meggondolatlan, undorító dolog, amire nincs mentség. És bármennyire is nehéz lehet ebbe belegondolni, de az sem segít rajta, hogy gyakorlatilag elvesztette a lányát. Mondjuk ez egyáltalán nem meglepő, és teljesen érthető, miért döntöttél így, de ő ezt valószínűleg nem látja át.

Anyám esete is nagyon hasonló, így azt kár is lenne taglalnom. Ugyanúgy átgondoltam az ő helyzetét is, és levontam majdnem ugyanazokat a következtetéseket, mint apám esetében.

Aztán a baleset... Még általánosba jártam, mikor egy reggel át akartam menni az iskola előtti zebrán. Balra nem láttam ki, így hát leléptem kicsit, hogy kilássak. Abban a pillanatban telibe kapott egy motoros. Betört fejjel vittek be a balesetire, majd tartottak bent 3 napig megfigyelésre. A baleset napján 2 rendőr jött hozzám, hogy kihallgassanak, mi is történt. Majd még aznap délután hívtak egy ismeretlen számról. Nem vettem fel, mert aludtam a gyógyszerektől, de mikor észrevettem, megrémültem. Arra gondoltam, ez biztosan a motoros, és meg akar fenyegetni. Előtte sem mertem beszélni senkivel, eztán meg pláne. Majd eljött az első éjszaka. Én nem mertem aludni, a szobatársak pedig nem tudtak, helyette inkább beszélgettek, viccelődtek. Nem mertem, és nem is akartam velük beszélni. Aztán végül egyikük megkérdezte tőlem, miért jártak nálam a rendőrök. Nehezen, de elmondtam a többieknek az egészet. Féltem, mert nem tudtam, hogy fognak reagálni, de végül kiderült, hogy teljesen jól fogadták a dolgot, és azt is mondták, aludjak nyugodtan, ők majd figyelnek. Utána már folyamatosan beszélgettem én is, és jól éreztem magam a helyzethez képest. Rájöttem, bízhatok bennük, nem ítélnek el. Eleinte mindenáron haza akartam menni, végül meg majdnem könyörögni kellett, hogy ugyan induljunk már. Később kiderült, az ismeretlen szám tényleg a motoros volt, és nem volt épp megértő. Végül ebből ugyan nem lett semmi, de a balesetet rám fogták, hamis indokokkal. Ezt nehéz volt elfogadnom, mert tudtam, hogy nem én voltam a legfőbb hibás, és nem akartam, hogy emiatt bajba kerüljön bárki a családból. Eléggé megviselt lelkileg a dolog, de végül rá kellett jönnöm, nem tudok mit tenni, el kell fogadjam, hogy ez történt, és el kell fogadjam, hogy engem fognak hibásként kihozni a dologból. Nem akartam erről beszélni senkivel sem, elzárkóztam mindenkitől. Magam voltam, nem volt kivel beszélnem erről, és másról sem. Nehéz volt, éveken keresztül rettegtem a járművektől, és az úttesten való átkeléstől. Az sem segített, hogy naponta kellett ott elhaladnom, ahol a baleset történt. Aztán nehezen, de elkezdtem megnyílni, de nem azoknak, akikkel korábban jóban voltam. Helyette olyan emberekkel kezdtem erről beszélgetni, akikkel előtte még csak köszönni sem köszöntünk egymásnak, annyira nem ismertük egymást. Nem hittem el, de megértőek voltak velem, és segítettek mindenben. Ekkor jöttem rá, hogy néha muszáj új közegbe merészkedni, és megnyílni, mert senki sem képes magában megoldani mindent. Barátokra igenis szükség van, de nem mindig ők jelentik a megoldást. Néha sokkal jobb, ha mások felé nyitok. Végül ugyan a régi barátokkal, osztálytársakkal is beszéltem az esetről, de akkor már teljes mértékben túltettem magam a történteken, és tudtam, hogy meg fognak érteni. Még viccet is csináltunk a balesetből, amit a mai napig nem értek, hogy sikerült.

Szerelmi élet... Ez volt az a téma, ami a legjobban, és a legtöbbször küldött padlóra. Még általánosban volt egy lány, aki már régóta tetszett. Jóban is voltunk, meg szerettünk is együtt lenni. Egy nap áthívott azzal az ürüggyel, hogy valami baj van a számítógépükkel, és talán én segíthetnék. Át is mentem, megnéztem mi a gond, meg is oldottam (akkor még nem tudtam, de később rájöttem, hogy direkt csinálta a hibát, hogy áthívhasson valamilyen okkal). Aztán leültünk a szobájában, valamilyen társasszerűséggel játszani, beszélgetni. Majd valahogy elhangzott tőle ez a kérdés: Nekem tetszik valaki, találd ki, ki? A pofámról leég a bőr, de elképzelésem nem volt, kire gondol. Kínomban mondtam minden nevet, amit csak tudtam, végül már a telefonomból soroltam az osztálytársaim nevét. Egy nevet nem mondtam, a sajátomat. Mentségemre szóljon, ez a balesetem után 2 hónappal történt, és akkoriban még nagyon rossz állapotban voltam agyilag. Végül nem mondta el, kire gondolt, és nem sokkal később hazaengedett. Utána nem akart velem beszélni, kritizált, stb. Nem értettem miért. Nekem, idióta baromnak 1 évembe került, mire rájöttem, kire gondolt akkor. Mivel ezután is tiszta szívből szerettem, ez eléggé fájt. Magamban őt okoltam, amiért nem volt képes kimondani, amit gondolt, vagy legalább rávezetni. Ezen a ponton nálam is előjöttek hasonló dolgok, mint nálad a vágások. Főleg miután osztálykiránduláson egész éjszaka azt kellett néznem, ahogy egy másik osztálytársamhoz bújva alszik. Később, már szakközépben újra elkezdtünk beszélni. Mondanom sem kell, továbbra is szerettem. Ökörködtünk, csavarogtunk, átjártunk egymáshoz, moziba mentünk... Aztán elkövettem a második végzetes baklövést is, bemutattam egy akkori osztálytársamnak. A srác a legjobb barátom volt, tudott arról, hogy szeretem a lányt, ennek ellenére szemrebbenés nélkül jött vele össze. Próbáltam ezt elfogadni, főleg miután akkorát ütöttem a falba, hogy eltört az egyik ujjam. De nem sikerült. Az sem segített, mikor egyszer ott aludtam velük egy szobában, közvetlen mellettük, a földön. Nem sokkal később a történet vége egy nagy vita lett, aminek a vége az volt, hogy volt legjobb barátom kioktatott, a lány anno akart nekem egy esélyt adni, de én nem éltem vele, szóval szevasz. A lány sem volt túlzottan megértő, az anyja pláne. Végül még a nagyanyja is kiosztott. Ez akkoriban sokkal jobban fájt, minthogy apám itthagyott. Iskolába alig jártam, csavarogtam, ha anyám dolgozni volt, itthon gépeztem, éjszaka kóboroltam az utcákon... Évekbe telt ezt feldolgozni, és nem is sikerült volna, ha nem segít benne egy másik lány. Vele semmiféle szerelmi kapcsolat nem volt, egyikünk sem érzett semmit a másik iránt, de barátnál mégis többek voltunk egymásnak. Testvérek, leginkább. Ha ő nincs, nem tettem volna túl magam sem az említett eseten, sem a másik 2 szerelmi kudarcon, ami később következett. Kellett valaki, akiben bízhattam, ő ott volt. Bántott valami? Ő ott volt. Bármikor számíthattunk egymásra. Aztán egyszer elmondta, hogy neki egyetlen szerelme volt csak, de köztük sem alakult ki párkapcsolat. Viszont ott a fiú nem tudta, hogy a lány szereti, és nem voltak rosszban, de nem is beszéltek. Azt tanácsoltam neki, vegye fel a sráccal a kapcsolatot, és próbálják meg. Végül ez ugyan sikerült, de cserébe ráment a barátságunk, mivel teljesen átvette a srác stílusát, és hátba támadott. Ugyan lett ismét egy legjobb barátom, de vele erről már önszántamból sosem beszéltem, csak miután jól berúgtunk, illetve miután kulturális program keretében összeverekedtünk a lány apjával a szalagavatónkon. Ismét végiggondoltam, mi történt, hogy történt, miért történt, és bár válaszokat kaptam, de békességet nem. Sok dolgot próbáltam, de semmi nem használt, kivéve egy dolgot. Ez pedig az idő volt. Időt kellett adnom magamnak, hogy feldolgozhassam a történteket, és továbbléphessek. Ez volt az egyetlen dolog, ami segített.

Végül, de nem utolsó sorban, még jött apai nagymamám. 2014-ben kezelték, rákkal. Biztatóak voltak az eredmények, a rák majdnem teljesen eltűnt, mikor egyszer csak be kellett vinni a kórházba mert rosszul volt. Pár nap múlva, egyik reggel apám sírva hívott, "meghalt a mama". Rögtön átmentem hozzájuk, de sokra nem jutottunk. Nagyapám sírt, apám sírt, én sírtam... Majd végül jött a legnagyobb csapás, amit kaphattam volna. Mikor legközelebb mentem, apám megmutatta a mama telefonját. Aznap reggel, mielőtt meghalt, hívott engem, de én nem vettem fel, mert még aludtam, nem hallottam. Mindemellé eszembe jutott, hogy utoljára akkor beszéltünk, mikor eljöttem tőlük, a tervezettnél hamarabb, és azt mondtam, majd még úgy is jövök. Mentem, de már hiába. Fél évvel a halála után is azon járt az eszem, még lett volna lehetőségem beszélni vele, és hogy mit érezhetett, mikor nem ért el. Ez az egyetlen olyan dolog, amiről nem igazán tudok érzelmek nélkül mesélni. Annyira már nem fáj, mint akkor, nem gondolok a dologra, nem jár ezen az agyam minden nap, de ha így felmerül, szíven tud ütni. Ezen a dolgon megint csak az idő segített át. Illetve egy eléggé morbid dolog is. Nagymamám után sorra haltak meg a rokonok, barátok. Az elmúlt 3 évben 8 temetésen vettem részt, és eközben értettem meg azt, hogy a halál egy természetes dolog. Nem egy élőlény, aki maga választja az áldozatait, nem állhatsz oda elé, és mondhatod neki azt, hogy "őt még ne vidd magaddal". Bármelyik nap, bárkivel megtörténhet, előjelek nélkül. És ezt bármilyen nehéz is, de el kell fogadni, mivel ez is az élet része. Nem szabad megállni, és bánkódni, de felejteni sem. Meg kell találni az egyensúlyt, és úgy kell rájuk emlékezni, hogy ne a szomorúság fogjon el, hanem a szeretet.

És az ígért, rövid összefoglaló: Bármennyire is nehéz, ne add fel. Mindig van tovább, mindig ott a lehetőség arra, hogy jobb legyen. Csak meg kell találni az oda vezető utat. Ha hibáztál, tanulj belőle, beszéld át valakivel. Nem kell feltétlenül barátnak lennie az illetőnek. Ki tudja, lehet épp így fogsz olyan ismerősökre szert tenni, akikkel aztán egy életen át jóban lesztek. Ha valaki bánt, gondold át, miért teszi azt. Ha nincs rá oka, tanuld meg figyelmen kívül hagyni, és visszavágni, ha pedig van rá oka, legyen az bármilyen rossz is, és bármennyire is ne te légy az okozója, próbálj segíteni neki. Lehet, nem is látja, hogy mekkora őrültséget csinál, és hogyan teszi tönkre az életét. De a legfontosabb, hogy hagyj magadnak időt. Semmilyen sérelem, fájdalom, nem múlik el csak úgy. Idő és akarat kell ahhoz, hogy feldolgozhasd a történteket, és hogy esetleg javíthass rajtuk. Elfelejteni viszont ne akarj semmit, mert úgysem fog menni. Helyette próbálj megbékélni a múlttal, és használd az ebből szerzett erőt ahhoz, hogy egy jobb jövőt alakíthass ki.

Még egy tanács: Ha úgy érzed majd, hogy megbékéltél, próbálj beszélni édesapáddal. Bármit is tett, bármennyire is alkoholista, bármennyire is bántott, ő

Szia!

Ilyenkor azt szoktam mondani, hogy nincs más hátra, mint előre !

Önismereti kérdésekben nagyon sokszor az úszást hozom példaként. Ennek egyik oka, hogy amikor általános iskolába jártam, egy tanárnőm átadott nekünk néhány módszert vízzel kapcsolatos vészhelyzetek kezelésére. A tanárnő tanácsai ezután több alkalommal segítettek vészhelyekben és az életem más területén is.

Az úszást példának használva elég sok mindent megtudok neked mutatni, amit másként elég nehezen tudnék elmondani. Ha nem tudsz úszni és mondjuk valamiért a mélyvízbe kerülsz (engem például beljebb sodortak a felnőttek gyerekként) akkor minden erődet elhasználva elmerülsz.

Míg más ember mosolyogva látszólag erőfeszítések nélkül lebeg a hátán.

A vizet alapvetően nem érdekli, hogy egy csinos lány vagy, jó ember, sok mindenben vagy tehetséges, hogy vannak terveid, az hogy segíteni szeretnél másoknak. Ha nem tudsz úszni elmerülsz. Míg más aki egy rossz ember és csak bánt másokat ha mondjuk a vízbe esik, mosolyogva kiúszik.

Úgy fest az élet alapvetően nem igazságos, ám inkább úgy fogalmaznék, hogy az élet nem empatikus.

Az hogy mi történik veled a vízben, nagyrészt attól függ, milyen eszközeid vannak. Ez lehet egy úszógumi, gumi kerék, úszó fadarab, egy csónak, valaki, aki kiment vagy éppen az is egy eszköz hogy tudsz úszni. Ha van ilyen eszközöd az amikor vízben vagy lehet akár vicces pillanat, lehet kikapcsolódás, a pihenés egy módja. Amikor pedig nincs ilyen eszközöd, akkor bizony lehet ez egy az életedért menő harc.

Amikor gyerek voltam, meghalt apukám. A többi gyerek engem is bántott, volt hogy körbe álltak és úgy szekáltak egyszerre vagy tízen, Pontosabban volt hogy nem. Aztán mikor tovább tanultam a nővérem halt meg rákban. Az új suliban is szekáltak. Utána pár nappal, hogy a tesóm meghalt, az egyik srác akivel azt hittem jóban vagyunk, elcsalt valami rendezvényre, több másik sráccal együtt akik addig csak szórakoztak velem. Vonattal mentünk, azt sem tudtam hova. Felajánlották, hogy viszik a cuccom, gondoltam biztos a történtek miatt lettek jó fejek. Nem lettek azok, bedobták a cuccom egy kerítésen az egyik utcában majd elszaladtak.

Amikor a „haverom” kérdeztem utána, hogy ezt miért csinálta, mondta hogy nem tudja, ott már bánta. Kérdeztem miért tette akkor még is amit tett, nem tudta.

Én ezt nem azért írtam le, mert ez a közös bennünk. Nem ez a közös bennünk, hanem az, hogy egyikünknek sem voltak eszközei arra,hogy ne „merüljünk el”.

Az elején meséltem a tanárnőmről. Ő persze volt, hogy sírva fakadt, engem kiküldött valami ürüggyel és közben nagyon kiosztotta az osztályt. Ám ezen túl ő végig azon volt, hogy olyan eszközöket adjon, amivel változtathatok a saját életemen. Például eljött hozzánk egy picit beszélgetni ezekről a dolgokról és írt nekem edzés tervet.

Persze nem hittem, hogy ez megoldja a dolgaim, úgy voltam vele, hogy van elég bajom, elég súly a lelkemen, nem fogok súlyokat emelgetni.

Aztán a másik suliban úgy döntöttem, hogy ha már a tanárnőmben mindig megbízhattam és a tanácsai egyszer megmentették az életem, akkor adok egy esélyt ennek a dolognak és elmentem boksz edzésekre.

Megváltoztattam az étkezési szokásaim. Elkezdtem egy picit megnőni és ezzel bizony a szekálok le is szálltak rólam.

Amikor bele olvastam a történetedbe, akkor eléggé elszomorodtam, ám nem azért mert vissza jöttek a múlt emlékei, hanem tényleg az empátia miatt. A saját történetem csak példának meséltem el. Amiből bizony nagyon sok dolgot kihagytam, például, hogy a nevelő apám ivott, terrorba tartotta a családot, emlékszem egyszer tintafoltos lett a nadrágom, véresre vert. Ám nem ennek az emléke fogott, meg amikor olvastam, amit írtál.

Alapvetően szörnyű az, hogy gyerekként nem tudsz ezzel a helyzettel mit kezdeni, az úszós példánál maradva. Hiába veszed fel gyerekként az úszó gumit, ha az akinek úszni kéne tanítania maga tépi le rólad, ez borzasztó. Te egy óriásit léptél előre azzal, hogy eljöttél otthonról.

Amikor sokan írjátok ezt a vagdosás dolgot, akkor én ezt nem nagyon szoktam érteni. Talán az én időmben nem volt divat, most meg nincsenek ilyen problémáim már, úgy hogy el nem tudtam képzelni mi ebben a jó.

Nem rég értettem meg miért csináljátok ezt sokan. Viszont had mutassam meg ezt a dolgot, picit másként.

Megint az úszás. Tudod miért merülsz el, ha nem tudsz úszni ? Persze-persze a fizika miatt meg a víz nem túl empatikus. Persze ez is nézőpont kérdése, mert tudod 60-70%-ban én is vízből állok.

Azért merülsz el, mert amit a szárazföldön megszoktál, hogy ha elmegy a lábad alól a talaj, akkor megkapaszkodsz valamiben hírtelen. A vízben is ezt a stratégiát követnéd, ám a vízben és a levegőben megkapaszkodni nem túl hatékony.

Attól hogy megvágod magad és azt akkor nem érzed és utána egy úgy érzed egy kicsit megnyugszol, vagy éppen a fájdalom vonja el a figyelmed a lelki fájdalmadtól, az nem túl hatékony amikor problémád van. Ez majdnem olyan mintha úgy akarnál úszni amikor nem tudsz hogy vissza tartod a lélegzeted. A víz alatt pár másodpercig az is úgy tűnik, hogy működik, aztán még sem.

Hatékony például az ha elmész futni, közben hallgatsz valami olyan ütemes zenét, ami alatt nem agyalsz annyit és csak futsz és élvezed.

Azért hatékony, mert közben teszel valamit önmagadért, miközben rengeteg stressz-hormont elhasznál a szervezeted.

A vagdosással újabb stresszt és újabb problémákat okozol magadnak amik egy pillanatra elvonják a figyelmed a gondjaidról ugyan, ám ezek, +1 fájó és takargatni való seb kísértében vissza térnek.

Az is hatékony, ha fejhallgatóval hallgatsz valami viszonylag lassabb ütemű zenét, ami tele van változatos hangokkal és elképzeled azt, hogy ezeket a hangokat valójában a tested különböző pontjain hallod vagy érzed. Például meghallod a zongorát és elképzeled mintha tobozmirigyedből szólna vagy ott éreznéd, meghallod a gitárt és olyan mintha mondjuk a csuklyás izmodban vagy a nyakadban, meghallod a dobot és olyan mintha a talpadban éreznéd. Ezzel baromi jól el tud szórakozni az elméd, miközben alapvetően jó érzés, nem agyalsz közben a múlton.

Ez is hatékony, mert úgy vonja el a figyelmed és úgy helyettesíted kellemes érzésekkel, hogy közben nem ártasz magadnak, sőt ez egyfajta meditáció ami jót tesz. Fontos hogy ne vidd túlzásba.

Amikor bringázni tanultál, lehet hogy volt egy fa amit mindig néztél és mindig féltél, hogy neki mész és mindig neki mentél. Aztán megtanultad, hogy ha el akarod kerülni a fát, legjobb ha arra figyelsz amire menni szeretnél.

Amikor teli vagyunk lelki problémákkal és lelki sebekkel, akkor nagyon nehéz megtenni azt amit a fával, hogy nem a fát nézzük. Sőt amikor bringázni tanultunk a gyorsan közeledő és ijesztő fával is nehéz volt ezt megtenni.

Vannak módszerek, az alkohol, a dohányzás, a drogok vagy a vagdosás. Ezek ugyan segítenek abban, hogy valaki ne a fát nézze amitől fél és amit elkerülne, ám abban nem, hogy ne a szakadék felé menjen és abban sem, hogy ne menjen a fának amitől fél. Ezek nem túl hatékony eszközök, mert nem hogy a problémát nem segítenek megoldani, újabbakat hoznak létre.

A fenti két eszköz pedig olyan, ami úgy segít hogy ne rettegj a fától aminek nem akarsz neki menni, hogy közben tudsz arra figyelni amerre mennél.

Oké akkor megint az úszás. Amikor elképzeled azt a helyzetet hogy valaki a mélyvízben van, könnyű megérteni azt, hogy körülmény ide vagy oda, igazából nagyon sok múlik azon, hogy mit tesz és azt milyen eszközökkel teszi és könnyű belátni, hogy ezen múlik az élete.

Ez az életben is így van és nem csak azokban a másodpercekben amikor veszélyben vagyunk, hanem mindig. Azon múlik az életed, hogy amit teszel, milyen eszközökkel teszed. Min múlnak az eszközeid ?

Ha szeretnél úszni egyszerűen, megtanulsz és akkor lesz egy eszközöd arra, hogy a vizet ne élethalál harcként éld meg hanem kikapcsolódásként.

Oké én most mutattam két eszközt, ami a kínzó múltról képes elvonni a figyelmed és képes némi stresszt közömbösíteni. Ez egy klassz de önmagában kevés, azt mondtam nincs más hátra csak előre.

Ha tudod mit szeretnél csinálni az klassz mert akkor tudsz afelé „nézni”, lépésekre tudod bontani az utat és el tudsz rajta indulni.

Ha nem tudod, mint hogy sokan voltunk ezzel így, akkor azt, hogy merre mennél igazából nagyon nehéz otthon négy fal között megtalálni. Lehet hogy jó sokáig kell várni rá, míg az ember rájönne mit szeretne csinálni. Szóval a legjobb, ha az ember addig legalább jól érzi magát és csupa olyan dolgot tesz, ami közben jól érzi magát.

Ha közben jól érzed magad menj állatkertbe, lehet hogy közben megtalálod, hogy állatorvos szeretnél lenni vagy állatgondozó az állatkertben. Vagy ha ettől érzed jól magad menj el túrázni. Lehet hogy közben megtalálod azt, hogy oké akkor te most környezetvédelmi mérnök akarsz lenni és neked ezzel küldetésed van vagy nem, akkor is közben jól érezted magad.

Ha jobban érzed magad, barátkozni is könnyebb.

A csúfolásról. Eddig eszközökről beszéltem és arról, hogy hasonló dolgokat éltem meg mint te. Oké nagyon szép ez az úszásos példa, ám mit kezdj vele, amikor arról van szó, hogy csúfolnak vagy bántanak mások?

Az van hogy azt tennéd, olyan környezetben amiben csúfolnak, mint amit olyan környezetben tennél, amelyben olyan emberek vesznek körül akik nem bántanának. Az amit ösztönösen teszel vagy az amit ösztönösen tettem én, nem volt hatékony eszköz.

Mutatok egy hatékonyabbat, sajnos csak ezt a linket találtam és nem tudom mennyire osztható így, ám úgy érzem neked és mindenki másnak látnia kell, aki hasonló cipőben jár :

[link]

Amúgy le a kalappal előtted, hogy elköltöztél otthonról és ilyen fiatalon fenntudod tartani magad. Elképzelni sem tudod mennyire erős vagy.

Ennyi a lényeg arra néz amerre menni akarsz és ennek legyen az a része, hogy szert teszel olyan eszközökre amik ebben segítenek.

Az édesapádról és a téged csúfolókról. Nézd én azt vettem észre, hogy ezeknek az embereknek soha nincs rendben a saját életük és nekik sincs túl sok eszközük a boldogulásra. Apukád ezért fordult az italhoz, mert egy időre nem látta azt a bizonyos fát. Aminek a múltba vissza nézve mindig neki ment. Ám ha előre nézett volna akkor veled törődik.

Ugyanúgy fájt neki édesanyád elvesztése csak ugyanúgy a nem megfelelő eszközhöz nyúlt, mint amikor te a nem megfelelő eszközhöz nyúlsz a vagdosással. Most már egy nagyon komoly függőség amiben ő szenved, irányítja az életét és rajta biztosan nem tudsz addig segíteni amíg ő maga nem akarja és amíg saját magadon nem segítettél. Ha vele maradsz totálisan tönkre tenné az életed, így szerintem egy szuper döntést hoztál, bármennyire is fájdalmas.

A téged szekálok pedig felül tudtak kerekedni egy gyászoló lányon, akinek problémái vannak otthon. Amikor elkezdtem sportolni és nagyobb is letten mint a nálam 1-2 centivel addig magasabb kisebbségi komplexusban szenvedő srácok, nem piszkáltak többé. Ezeknek az embereknek meg van a maguk nyavalyája és nincsenek eszközeik annak a kezelésére.

Én a szekálok miatt nem tanultam tovább mert nem tudtam, hogy az eszközökön múlik és azt hittem mindenhol újra kell ezt játszanom és inkább dolgoztam. Te ha teheted szerintem tanulj tovább.