Mit tegyek, ha úgy érzem, nincs kiút?

Mostanában sokat foglalkozom a gondolattal, hogy a világ jobb hely lenne nélkülem, csak felesleges vagyok.

Az egész általános iskolában kezdődött. Ötödikig nagyon sok barátom volt, gondtalánnak éreztem az életet. Aztán valami megváltozott, mindenki megutalt, az ált.suli utolsó 3 éve pokol volt számomra. Az egész egy lánnyal kezdődött, aki a barátnőmnek hittem akkor. Sokat mentünk ki sétálni de egy nap nem volt hozzá kedvem. Nem tudom, hogy ezért volt-e, de elkezdett piszkálni, beszólogatni. Nem kellett hozzá sok, hogy ez után az egész osztály ellenem legyen. Többé senki nem barátkozott velem, lenéztek. Ettől nagyon csendes lettem, és magamba forduló. Ezért még jobban piszkáltak, míg már minden nap sírva mentem haza az iskolából. Elvették az önbizalmam teljesen, tönkretették az életemet annyira, hogy amikor középiskolába mentem, egyszerűen nem tudtam odamenni az osztálytársaimhoz, és beszélgetni. Nagyon féltem, hogy ők us bántanak majd. Ma sem beszélek velük, 1-2 kivételével. Kollégista vagyok, pár nap mulva 18 éves. Szerencsére van pár baratom, csak messze laknak, és nem egy osztályba járunk, 1-2 kuvételével.

Mai napig nem tudom túltenni magam azon, hogy céltáblává váltam az általánosban. Nem tudok odamenni emberekhez, és szólni hozzájuk. Ezáltal az egész életem tönkrement. Nem tudok kommunikálni. Túlságosan félénk vagyok. És a legrosszabb hogy a volt osztálytársaim nem is tudják, hogy ennyire tönkretették érzelmileg.

Szinte minden nap eszembe jut ez, és elkezdtem gondolkodni rajta, hogy talán már nincs is értelne az életnek. Szerintetek?