Velem van a baj? Ilyen fiatalon hogy lehet elegem az emberekből?

Még csak most lettem nemrég 17 de már most elegem van az emberekből.

Kiskorom óta introvertált vagyok, rengetek könyvet olvastam és jó tanuló voltam mindenhol ezért általában mindenki érettebbnek mondott a koromnál. Legalábbis 14 éves korom után, mert ezelőtt mindennek mondhattak csak érettnek nem. Olyan családban nevelkedtem ahol folyton csak a veszekedés meg ordibálás ment, meg az utálkozás és irígység mindenkire akire lehet szomszédtól rokonig. Általánosban is rosszindulatú volt szinte az egész osztály, 2-3 gyerek kivételével akiket folyton szekáltak. Én közvetlenül nem bántottam senkit se fizikailag se szavakkal, de sajnos nem is állítottam meg azokat az embereket, hanem csendben egyetértettem, mert azt hittem ez a normális és ezt érdemli az a pár szegény gyerek. Nagyon nem vagyok rá büszke, és ha tehetném visszacsinálnám a dolgokat.

Aztán 14 éves koromban kezdtem el úgy igazán önállóan gondolkodni családtól és barátoktól eltekintve, meg jobban belemerülni a könyvekbe, és akkor találtam meg igazán magamat egy magányosabb időszakomban és rájöttem hogy mi is a helyes. Otthagytam az akkori barátaimat a gimiben mert ők is a szekálós nagyszájú réteghez tartoztak és azok oldalára álltam akiket bántottak. Az osztályunk kb.úgy tevődik össze hogy van a 80%-a akik nagyon összetartóak,azt hinné az ember milyen jó kis közösség, tényleg kedvesnek tűnnek akárkivel beszélnek, de a hátuk mögött rosszindulatúak és lenézik a másikat. Persze már elég idősek ahhoz hogy ezt ne mondják a szemükbe, de ígyis-úgyis visszajut a dolog az emberekhez. Vannak akiket lenéznek mert kicsit különcök, ők azok akikhez én is "becsatlakoztam", ez úgy kb.10%, és van még 10% akik leszarnak mindent, elvannak magukkal meg külsősökkel, cigiznek, drogozik is némelyik, tényleg nem nagyon érdekli őket semmi.

Azt hittem ha kiszakadok attól a rosszindulatú klikkből akkor sokkal optimistább és kedvesebb emberekre találok. Sajnos ez nem így van, a mostani barátaimban bár ott van a kedvesség és jóindulat, de gondolom sok rosszat kaptak az évek alatt ami miatt kialakult bennük a keserűség. Itt is megy az irígykedés, káröröm, rosszindulat, csak annyi a különbség hogy ők nem jópofiznak annak akiről tudják hogy milyen hanem őszinték mindenkivel, ezt nagyon becsülöm bennük.

De úgy érzem felemészt ez a sok rosszindulat, irígység meg hasonló negatív dolog ami körülvesz az iskolában és itthon is.

Egyedül akkor vagyok igazán boldog amikor egyedül vagyok, olvasok vagy jógázok, vagy csak simán gondolkodok. Nem akarok elszigetelt meg magányos lenni, és nagyon szeretnék egy párt is egyszer és tényleg igazi barátokat de úgy érzem egyre jobban elegem van az emberekből,akárhova megyek mindenhol csak a pletykálkodás meg rosszindulat van. Nem tudom miért jó az nekik ha a másik rossz helyzetbe kerül, és nagyon elszomorít hogy még azok az emberek is ilyen rosszintulatúak tudnak lenni akiket bántottak régen.

Nem akarok senkit leszólni, vagy úgy csinálni mintha jobb lennék mert nem vagyok az. De miért nem tudnak az emberek kicsit optimistábbak lenni és segíteni a másiknak ahelyett hogy a földbe tipornák? Miért nem fontos manapság a barátság és a hűség? Az emberek sokkal boldogabbak lennének ha áldoznának magukra naponta legalább egy fél órát, ahol átgondolhatják a dolgokat, például jógával, ami feltölt pozitív energiával, vagy bármivel amit szeretnének.

Már azon is gondolkodtam hogy egyetem után külföldre megyek ki. Bár csak áltatnám magam ha azt hinném hogy egyedül a magyar mentalitás ilyen, de vannak olyan országok ahol az emberek sokkal segítőkészebbek és pozitívabbak, legalábbis volt egy pár ilyen élményem nem tudom hogy ez tényleg így van-e.

Velem van a baj? Miért nem tudom sehova sem beilleszkedni? Olyan rosszul érzem magam a suliban, és még van majdnem 2 évem itt.

17/l