Lehetséges, hogy valaki annyira felvegye a környezete elvárásait, hogy teljesen elfelejtse, hogy mi okoz neki örömet, mire vágyik ő valójában?

Mert én valami ilyesmit érzek. Úgy érzem, hogy túl sokszor és sok mindent nyeltem le, túl sokszor nem csináltam meg olyan dolgokat, amiket akartam, és a vége az lett, hogy most már semmiben nem hiszek és semmibe nem akarok igazán belekezdeni. Elvégeztem egy olyan egyetemet, amit nem akartam és nem érdekelt. Most pedig nem tudok dönteni a további életemről. Most vagyok 24 éves, de már most úgy érzem, hogy feléltem az eddigi életenergiáimat, és nincs értelme folytatnom. Azt hiszem, túlságosan elvesztettem az illúzióimat.

Sokat beszélgettem egy emberrel, akinek teljesen magával ragadtak a gondolatai. Felismerem, hogy ki az, aki valóban intelligens, és ki az, aki csak félművelt és okoskodik. Ő valóban hihetetlenül okos, és sok dologgal túlságosan bogarat ültetett a fülembe. Azt mondta, hogy egyetemista korában az ember egyszerűen nem látja a nagybetűs életet, ami kiábrándítóan egyszerű: kb. minden a pénzről szól, és még amögött is a pénz van, ami mögött látszólag nem. És hogy normális fizetés a keresett szakokból, elsősorban a mérnökiekből lesz, amikhez jellemzően matekban és természettudományos tárgyakban való jártasság kell. Ami azt jelenti, hogy illúzió az, hogy azt kell tanulni, ami érdekel, már ha az ember sok pénzt akar keresni, magas színvonalon akar élni. Én pedig így szeretnék élni, hisz azt szoktam meg. De mióta megismerkedtem a gondolataival, egyszerűen nem találom a helyem. Rájöttem, hogy igazából csak a nyelvek mennek nagyon jól, meg lexikális adatokat tudok megjegyezni, matekból, fizikából meg kémiából nem voltam a legjobb (4-es körül voltam belőlük, néha ötös). De nem is érdekeltek annyira. A kortársaimmal ellentétben azért nem tudok döntéseket hozni, mert előre ki akarom kerülni a csapdákat, amiket ebben a korban még nem igazán lát az ember. Nagyon szeretnék sikeressé válni és anyagilag független lenni. És nem vagyok biztos benne, hogy jó tanácsot ad az, aki azt mondja, hogy csináljam azt, ami érdekel, mert a boldogság többet számít. Hisz tulajdonképp a legtöbb ember nem azt csinálja, amit érdekel, ez csak keveseknek sikerül. Mások meg hiába csinálják, ha egyszer nem bírják befizetni a számláikat és jelzálog van a házukon. Egyszerűen már most látom annyira ezeket a realitásokat, hogy érezzem a választás súlyát a vállamon. De egyszerűen nem bírok így tovább menni, mert nincs semmi, ami erőt adjon. Gyerekkorom óta nem voltam boldog, önfeledt. Egy csomó mindent nem próbáltam ki, egész kamaszkoromban csak azon voltam, hogy jó gyerek legyek és csináljam a dolgom, ne okozzak csalódást a szüleimnek. Nem találtam a helyem, érzelmi viharaim voltak, nem jöttem ki elég jól az emberekkel, nem voltak elég szorosak a barátságaim, és most teljesen elveszve érzem magam, mert azt érzem, hogy elszállt felettem az idő, 24 éves vagyok és csak egy olyan diplomát tudok felmutatni, amivel nem is akarok elhelyezkedni, miközben már lassan elvárás felém, hogy dolgozzak végre. Valahogy elfelejtettem közben élni. És úgy érzem, bármit teszek, lemaradok. Mert nem tudom igazán, mivel akarok foglalkozni, viszont, ha nem tanulok tovább, hanem valami alkalmi munkát vállalok, akkor meg haszontalannak érzem magam, hisz csak megy az idő. Úgy érzem, hogy rosszul használtam ki a rendelkezésemre álló időt: nem jól döntöttem érettségiknél, gimiből nem hoztam ki a maximumot, egyetemet rosszul választottam, most meg már kifutok az időből. Van ezzel más is így?