Ez vagyok én? Kései önismeret? Miként tovább?

Amikor 14 voltam fogalmam sem volt mivel akarok foglalkozni, általános iskolában kitűnő voltam. Apum erőltetésére műszaki középiskolába mentem, itt sem voltak komolyabb gondjaim. Műszaki tárgyakkal is viszonylag könnyedén megbirkóztam, bár néha voltak kisebb repedezések. Matek, fizika flottul ment. Irodalmat nagyon utáltam, töri elment, a többi természettudományos tárgyból csak 2 évet tanultunk, s a tanár miatt sem a biológia, sem a kémia nem tetszett. Sajnos a nyelvi képzés sem volt valami varázslatos. Eltelt 4 év még mindig nem tudtam mivel akarok foglalkozni, de a műszaki középiskola miatt a "világra látásom" picit beszűkült, így szintén apai "sugallatra" és támogatásra gépészmérnökire jelentkeztem.

Kisebb zökkenőkkel ugyan, de 4-es átlag körül elvégeztem az alapképzést. Igyekeztem mindent logikával felfogni, egyetemi matekok, fizikák is simán mentek, mechanika tárgyakat imádtam. AZ olyan tárgyakat, ahol számolni kellett imádtam. Manapság jövök rá, hogy a mögöttes tartalom megértése azért nem minden esetben sikerült... Amelyik tárgyakkal jobban megszenvedtem azok a műszaki rajzok, modellezés például. Anyagtudományi tárgyakat szerettem, meg is tanultam őket, el is felejtettem őket. :). Összességében szerettem tanulni, élveztem az egyetemi életet (nem buliztam sokat), még a szakot is. Mivel nem volt gyakorlatom maradtam MSc-re is, ezalatt elkezdtem németet tanulni. Bár ne tettem volna ezt a MSc-t. A képzési színvonal nincs az egekben. ELmentem hosszabb (6 hónap) gyakorlatra, megcsináltam a sulit, nem rég kezdtem a főállásban. S most jövök rá, hogy nem értek semmihez sem, most jövök rá, hogy ez az egész nem érdekel annyira. Becsületesen, szorgalmasan odaállok a munka mellé, ahogy egyetemen is igyekezek a tőlem telhető legjobbat hozni, megtanulni a dolgokat, s remélem sikerül is. A legnagyobb problémám, hogy ez viszont nem belső késztetés. Nem azért teszem, mert magamtól jön, mert nagyon érdekelne, hanem mert felelősség tudattal vagyok az iránt, amivel kvázi "megbíztak".

Az ember most így a 20-as évei közepén gondol vissza az elmúlt 10 évére, s igen, azt látom, hogy az aki most vagyok, az nem én vagyok. Sohasem érdekeltek igazán a gépek, sohasem volt olyan hobbim, ami a szakmához köthető, sohasem voltam olyan bocsi a kifejezésért "autób*zi", mint jó néhányan az ismerőseim közül. Stb. Világ életemben sportos beállítottságú voltam, szerettem csinálni, szerettem nézni a TV-ben. Manapság utóbbi sem érdekel már, ám az aktív sportot a mai napig nem tudom feladni szerencsére. Ekkor érzem igazán magamban az örömöt, mikor azt csinálom, amit tényleg szeretek, még ha amatőr szinten is.

Remélem csak a munka világába történő kikerülés és a tényleges felelősség miatt jöttek elő ezek az érzéseim, hogy jó helyen vagyok? ez vagyok én?, s idővel megtalálom a számításaim. Azt megfogadtam, hogy a következő 1 évben a tőlem telhető legtöbbet megteszem azért, hogy a jelenlegi terültemen, munkakörömben sikeres legyek. De hogy mi lesz utána azt nem tudom.

Amiben biztos vagyok, hogy nagyon sokan vannak még így az életükkel 30 környékén. Nekem a legnagyobb félelmem, hogy pl 2 év múlva ott állok egy MSc diplomával, úgy, hogy nem akarok az adott szakmában dolgozni, s közel a 30-hoz mit kezdjek az életemmel, úgyhogy az embernek vannak olyan céljai, mint pl. harmonikus családi élet, saját ház, stabil pénzügyi háttér etc.