Hogyan irányítsam az életemet?

Na szóval, lehet, hogy kicsit hosszú lesz. 17 éves fiú vagyok és gyakorlatilag most döbbentem rá, hogy amit eddig csináltam az életemmel nem tudom miért volt, abszolút agyatlanul, zombiként éltem végig az életem. Kezdjük ott, hogy édesanyám egy rendkívül szigorú teremtés, aki egyben rendkívül féltő és gondoskodó is. Sose engedte, hogy leszeljek egy szelet kenyeret például. Rémesen félt, majd bele őrül úgy aggódik mindenért, egy buliba nem engedne el, sőt még csajom sem lehet. Gyakorlatilag mindig irányítva voltam a mai napig. Általános iskola hatodik osztályában felvételiztem hatosztályos gimnáziumba, de igazából nem tudom minek, mert semmi célom sem volt ennyi idősen. Viszont mindig is jól tanultam, leginkább szigorból, mert megbüntettek, ha rossz jegyet kaptam, volt amikor egy négyesért is. Visszagondolva nem azért tanultam, hogy tudást szerezzek vagy magamnak termeljek hasznot, hanem, hogy megfeleljek. Mindig megfelelési kényszerem volt, nem tudtam ellent mondani sem, egészen a mai napig. Eljöttem a gimnáziumba, azóta is ide járok, most már tizenegyedikes vagyok, de nem érzem magam jól. Nem tudtam egyáltalán beilleszkedni. Nem önmagam vagyok, egy hamis képet mutatok az embereknek, néha már okádhatnékom van saját magamtól, mert állandóan vívódom. Nem szeretek tanulni már, egyáltalán nem élvezem az egészet, nem szeretek ott lenni. Abszolút beszürkültem, egy elnyomott egyén vagyok, nem tudok konfliktust kezelni szóban, minden sértést a lelkemre veszek. Nincs elfoglaltságom, mert nem tudom haszontalan időmet programokkal feltölteni. Járok sportolni, de ez kevés. Vagy mennék még edzeni vagy csinálnék egy-két érdekes dolgot. De nem tudok, mert állandóan depressziós vagyok, magamba vagyok zuhanva, mindemellett pesszimista vagyok, bennem van ez a "nem fog sikerülni" érzés. Szeretnék verseket írni, jól is menne, halványan felvázoltam anyának, de ő minden költőt őrültnek tart. Pedig én tisztelem őket mélységesen. Ezenkívül jó lenne zenélni is, szeretem a rap zenét. Lehet, hogy furcsán hangzik, de szeretem. Megnyugtat. Elsősorban a ritmus, a pörgés, segít egy kicsit kilépni a mindennapokból. Ötleteim vannak, írtam szövegeket is, de összetéptem, mert úgy voltam vele, hogy dugdosnom kellene. Angolul írtam őket egyébként, de nem láttam értelmét tartogatni, mert még megtalálja anya és kérdőre von. Megzenésíteni meg nem tudnám, mert nincs felszerelésem hozzá, nem értek hozzá és bátorságom sincs. Illetve a szüleim egyetemre szánnak, amit én honorálok is, de valószínű a költészet és a rap zene nem igazán fér össze egy leendő jogásszal vagy mérnökkel. Ha értelmiségi lennék, az sok mindent maga után vonna még, gyakorlatilag szerintem a főnökömnek nem tetszene mondjuk, ha szakállam vagy fülbevalóm, esetleg tetoválásom lenne. Nem, nem akarok meghülyülni, nem akarok elzülleni, de én úgy gondolom, hogy egy szabad ember hadd csináljon már amit akar. Nyilván csinálhatnám is, csak ki lennék pécézve én meg ezt nem bírnám és otthagynám a helyet. Onnantól meg a diploma kuka, mert kinek kell egy különc ember dolgozni? Mellesleg nem érdekel amit az egyetemen oktatnak, szerintem ezt mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy mit akar. Engem érdekeltek volna a műszaki dolgok, szívesen lettem volna autószerelő például. Csak ebből meg nem igen élek meg. Igen behatároltak a lehetőségeim. A másik pedig, hogy nem lehet barátnőm, nem folytathatok szexuális tevékenységet és ez megőrjít. Gyakorlatilag tombolnak a hormonjaim, nekem meg marad a bal kezem. Még egy guminőt se tarthatok. Mert ezek elvonják a figyelmem a tanulásról. Én viszont a falra mászok, mert állandóan izgat a szex és jól esne az intimitás a másik nemmel. Nem tudok úrrá lenni semmin. Ha találok engem érdeklő szakot, elvégzem, akkor már eltöltöttem az életem egyharmadát, rosszabb esetben, ha máshogy van megírva a forgatókönyv, akkor lehet, hogy kevesebbet. És talán addigra megfásulok, nem fog érdekelni a sport, a költészet, a zene és egy szimpla hétköznapi ember leszek, akinek addig az anyja mondta meg, hogy mit csináljon, utána meg lehet, hogy még ő se fogja vagy rosszabb esetben egy olyan nő, aki nem is hozzám illik lélekben és testben. Addigra már nem fogok tudni elköltözni sem sehova, mert itt tart majd egy rögeszme. Addigra kénytelen leszek megfelelni minden mű normának amit támaszt a társadalom és teljesíteni egy felettes óhajait. Lehet, hogy sokan vannak ezzel így mint én. Nem is siránkozni akarok, csak színt vinni az egészbe, hogy ne csak eltöltsem az életem, hanem élvezzem is. Ha valaki megtisztelne néhány tanáccsal, megköszönném.