Hogyan fogadhatnám el az életemet, a sorsomat?

A magányt kéne elfogadnom előbb, mielőtt bármit is változtathatnék az egészen, mert így csak szenvedek, és nagyon nem vagyok boldog ember.

A sorsom olyan, hogy mivel nem túl jók a kommunikációs képességeim, meg lehet eltérek a többi korombelitől bizonyos dolgokban, teljesen ki lettem minden közösségből közösítve, ahova eddig belekerültem. Általános iskola, középiskola, és iskolán belül kisebb csoportok, mindenhonnan. Hiába próbáltam én bárhol, akár ott, akár interneten számtalan emberrel összebarátkozni, mindenki lekoptatott idővel egyszerű kifogásokra hivatkozva, hogy nincs közös témánk, idegesítő vagy, nem érek rá találkozgatni túl elfoglalt ember vagyok, meg ilyenek.

Meg igazából mindig én voltam a sz*r a másik meg az ártatlan kisangyal, bár simán beletapostak a lelkembe ha akartak mert emberszámba se vettek soha.

Hogyan felejthetném a múltat, és fogadhatnám el, hogy ilyen életet kaptam, hogy esetleg a jövőben még változtathassak is az egészen?

20/F