Hogyan fogadhatnám végre el a tényt, hogy nekem nem lehet olyan életem, mint a többi korombelinek?

19 éves vagyok, és arra vágyok, hogy én is elmászkálhassak a barátaimmal mindenfele, bulizni is de nem annyira durván, csak úgy normális mértékben. Meg délutánonként, esténként nehogy már itthon kelljen döglenem egyedül, hanem hívhassak haverokat vagy ők hívjanak engem, ahogy másoknál.

De ehelyett nagyon magányos vagyok, szociális téren eléggé visszamaradott lehetek vagy nem tudom, nem tudok az emberekkel bánni. Nem tudok barátkozni, valamivel mindenkit eltaszítok magam mellől, az emberekből nem váltok mást ki csak az undort és idegeskedést. Így teljesen magányos vagyok, ha csinálok is valamit azt egyedül kell.

És én ezt nem tudtam még elfogadni, nagyon fáj, hogy jóformán nem élhetek teljes életet. Egyszerűen alap dolog az ember életében a szociális kapcsolatok, amik nekem nincsenek meg. És így már élni sincs tovább kedvem.

Fáj az is, amikor látom a környezetemben az emberek keresik egymást, jól elvannak egymással, jókat röhögnek meg minden, én meg mint valami élőhalott, ott vagyok csak mint egy érzelmetlen zombi, és nem tudok közéjük vegyülni, valami meggátol ebben, és nem is fogadnak be.

Nem lesznek így se barátaim, se barátnőm soha.