Nem tudok kérdést szerkeszteni a problémámra, szóval inkább olvassatok tovább?!

Előre kérem azokat az embereket, akiknek sosem volt fantáziájuk, sosem elmélkedtek, és még sosem olvastak el 10x egy verset, mert annyira közel állt hozzájuk, azok most ne olvassanak tovább.

Tudom, hogy továbbolvastak, és lesz@rom, csak az van, hogy ők lesznek azok, akik a :"H*lye vagy, mennyé' pszihológushoz!", az "Az élet nem tökéletes, ne rinyálj, h*lye kis p*csa!", valamint a "Tipikus tinédzser. Örülj hogy még az vagy!" típusú kommentárokat fogják írni. Ők lesznek, (ahogy én nevezem őket) "emberek". Az olyanok mint én, ők az "olyanok mint én"-típusúak. Egyetlen "olyan mint én"-t ismertem, ő nagypapám volt, és 1 éve meghalt....

A problémám igazából az, hogy az "emberek", hogy tudnak így élni? Csak ez az oka annak, hogy nap-mint-nap hasfájással megyek iskolába, hogy vajon ma ki fogom-e bírni sírás nélkül. Mert az én osztálytársaim, akiket a barátomnak mondok, még jóindulattal sem nevezhetők a barátomnak. Sosem alacsonyodnék le az ő szintjükre. Az "emberek" körülöttem, mind egy zenét hallgat, mind a Twilight-ot olvassa, és a h*lye romantikus vígjátékokért élnek-halnek. Oké, rendben. Nem születhet mindenki "mélynek".

De, én már ezt egyszerűen nem birom elviselni. Amikor az egyik lány azzal jön nekem szünetbe, hogy az unokatestvére tegnap elment hozzájuk, és hogy összevesztek, és hogy a barátja otthagyta, mert megunta, meg hogy ő tegnap kipróbálta a cigit, akkor és szépen bevonulok a wc-be, és elkezdek sírni, hogy hogy lehetnek ennyire... hogy is mondjam, ennyire felszínesek. Én annyi mindent átéltem, annyiszor sírtam, annyiszor kellett erősnek lennem, és nem panaszolom el senkinek. De nem azért, mert depressziós vagyok, hanem mert nincs kinek! Nincs kinek elmondani, hogy mennyire jó könyvet olvastam tegnap, hogy micsoda film-kincsre leltem, hogy nemrég írtam egy verset, mondana-e véleményt. Mert szó szerint a szemembe vágják, hogy őket nem érdekli.

És azért sírok, mert rettegek, hogy én már nem fogok senkit találni, aki annyira szabad, és mély lenne mint én. Akinek hazudhatok akármit, hogy nekem semmi bajom, de ő odaáll, és megkéri hogy mondjam el az igazat.

Én sosem próbáltam felvágni az ereimet, nem vagyok emós, nem érdekel a divat, és legfőképpen az, hogy mi a legújabb mozisiker. Úgy érzem, hogy valahogy rossz korba születtem. Miért is nem lehetnék egy 19. sz.-i író, aki lázadva bejárja Arthur Rimbaud-dal a világot, és őt is "átkozott költő"-nek hívnak. Nem, én sorvadhatok az iskolapadban, és hallgathatom, hogy a sok "ember" miről csacsog mellettem.

És az igazság az, hogy én csak sajnálom őket. Sajnálom azért, mert sosem tudják meg, mi az hogy katarzis, sosem fognak sírni egy verse, és legfőképp sosem fognak írni egy verset. Mert ezek nélkül én élni sem tudnék. Az életem oly sivár lenne, mint az "emberek"-é.

Már alapjában az is szánalmas, hogy egy közösségi oldalra kell ezt megírnom, mert egy ember sincs a közelemben, akinek elmondhatnám mindezt.

Előre üzenem a rendes "olyan mint én"-eknek, hogy köszönöm a válaszokat, amik szerintem nem is lesznek egy jó ideig, mert konkrét kérdést sem tettem fel. Egyszerűen csak írjatok pár sort, és vidítsatok fel, hogy igenis vannak még a világon olyanok mint én.