Mit gondolsz az olyan kapcsolatokról, ahol elviseled azt, hogy a másik fél ritkán keres vagy reagál, mégis nagyon szereted és kötődsz hozzá? Volt már neked ilyen, hogyan élted meg?

A helyzet attól lehet bonyolult, hogy régebben szakítottunk, illetve én szakítittam, amiről egy kicsit úgy tűnt, hogy indokolatlan volt, valami olyami bajom lehetett, hogy rövid idő után meguntam az illetőt 1-2 jelentéktelenebb tulajdonsága miatt, és azt, hogy számomra szokatlanul túl sokat keresett(magányos alkat voltam). Mostanában újra kiszeretnék békülni vele, néha felhív, és általában nagyon kedves dolgokról beszélgetünk(távol lakik), mégis egyre jobban bezavart a dologba az, hogy annak ellenére is mai napig is hízelegni tud, már nem hogy nem keres annyit, de néha nem válaszol, amikor keresem, egyre kevesebben beszélünk, mégis amikor rám ír, akkor valami nagyon sajátos, szép dolgot ír, amire rátudok érezni, de utána meg furcsán érzem magam, attól, hogy ritkán beszélünk, bár nem merném föltétlenül azt állítani, hogy hazugságból üzen ilyeneket, és nem is úgy gondolja, de nem tudom mit gondoljak róla, régebb nem vettem annyira komolyan őt, mint most.

A helyzet lényege, hogy bár hajlamos vagyok könnyen feladni kapcsolatokat, és sajnos ritkán találok olyant, akivel jól érzem magam és eltudok beszélgetni, megtudom szeretni, emiatt kötődöm hozzá, és mert különlegesnek tartom. Néha valami hirtelen harag önt miatta, és azt gondolom, hogy utálatból vagy közönyösségből nem válaszol, viszont másrészről mégis azt gondolom, hogy nincs oka erre, mintha valami ideiglenes baja lenne, ami elmúlhat, állítolag elfoglalt. Úgy érzem nem veszítek semmit, ha emiatt nem sértödök be rá, mégis olyan ismerősöm, akit talán eddig a legjobban sikerült megkedvelnem.

Tudom, hogy ez egyáltalán nem néz ki valami ideális kapcsolatnak, mégis a dolog lényege az hogy rosszul érezném magam attól, hogy számomra érthetetlen dolgok miatt elszakadjunk, föleg akkor, amikor megszerettem. Bár azt nagyon valószínűnek tartom, hogy a jövőben normálisabb kapcsolataim lesznek.