Szerinted normális, ha végtére ilyen a hozzáállásom egyes emberekhez, akiket kedvelek? Legalábbis a kérdés inkább az, hogy számukra ez a normális? (számomra kicsit mindegy)

Nagyon gyakran van az, hogy amikor összeismerkedtem valakivel, akkor az elején minden rendben, és minden helyzetben jól érzem magam vele, de ez az állapot mindig elavul, és utána jönnek a gondok, amik valamiért mindig erős nyomot hagynak bennem és nagyon bánt, amikor már nem úgy foglalkozik velem a másik ember, mint azelőtt, és ilyenkor rám tör, hogy sokat gondolkodok azon, (bizonyos, hogy önbizalomhiány okozza), hogy hogyan hozhatnám rendbe azt ami "nem jó", még akkor is, ha nagyon nehezen tudom meghatározni, hogy "mi a baj", és olyankor problémákat találok ki, volt már példa rá, hogy felismertem, amikor elég messzire mentem ezzel, és én is rájöttem akkor, hogy elég abszurd helyzet. Ilyenkor arra is hajlamos vagyok, hogy megharagudjak a másik személyre, miközben annak tudatában vagyok, hogy "valami baja van", aztán arra gondolok, hogy "hát nekem nincs, pedig nekem is irtóra lehetne". Emiatt talán sok konfliktus előídéződött. Ilyenkor ha kedveset mondanak nekem, az már nem tudom annyira értékelni, vagy nem emlékszem rá, de emiatt leginkább nyálas személyekkel tudok jobban kijönni, akik gyakrabban elhalmoznak a kedvességeikkel(elég ellentmondásos vagyok néha), mégis másrészről jobban kedvelem azokat a bizonyos személyeket, akikkel sajnos nem mindig egyszerű.

Lényegében az a problémám, hogy mindezekmellett sokszor kínoz a magány tudata, meg hogy elhagynak, de jó lenne inkább belátni, hogy ha nem várnék "sokat" a másiktól, mármint azt, hogy gyakran rajta lógjak, attól még nem kéne úgy tekintenem rá, mintha tönkremenne a kapcsolat?