Mit csináljak, ha a munkámhoz szükséges személyiségbéli tulajdonságok gátolják a magánéletemet? Hogyan különítsem el a kettőt?

Kriminálpszichológusnak tanulok, és évek óta ezt akarom, állítólag (a tanáraim szerint) az ég is erre szánt engem. Ehhez (meg igazából mindenhez, ami hasonló terület) nagyfokú fegyelem kell, és még nagyobb figyelem a részletekre. Nem igazán engedhetem meg magamnak, hogy valami felett átugorjon az éberségem, nem férnek bele kis ellentmondások. Ráadásul a szakma jellegéből adódóan bőven kijut az emberi bizarrságból.

A probléma az, hogy míg azok a tulajdonságok, amik sikeressé tesznek ennek során, értelemszerűen nagy hátrányt jelentenek a párkapcsolataimban/kapcsolatomban (jelenleg is van, de ez nem egyedi eset, hogy gondok adódtak). Nyilván senkinek sem jó, ha a párja nehezen lazul el, mindenre krónikusan odafigyel, és egy-egy rossz szófordulat miatt már kombinálni kezd. Ezeket már nagyon moderálva osztom meg a párommal, mert nem akarok mindent rázúdítani, de elsősorban nekem kényelmetlen, hogy folyamatosan pörög valamin az agyam, és keresem az "intő jeleket".

Tudom, hogy ez furcsán hangzik, de akinek van valami tanácsa, szívesen fogadnám.