Ha meg akarok halni, de élni is akarok, az mit jelent?

Szerbusz.

Az nagy bajt jelent. Vagy valami súlyos esemény -trauma - történt korábban/régebben, vagy jelenleg is folyik (szeretethiány, nemtörődömség a szülők részéről). Ez sérülést okozott, s elméd éppen az ezt kiváltó okokon, valamint a lehetséges megoldásokon rágódik, kattog. Ez eljut addig, hogy végül úgymond megszalad, s összezavarodik már, ettől a zavarodottságtól lehet, hogy végül már egyszerűen saját magadat sem érted. Ezért persze, hogy a többi ember sem ért, s mivel a környezeted érzékeli a belőled áradó diszharmóniát, a szorongást, apátiát, egy részük egyszerűen menekülőre fogja (egyszerűen menekülnek a negativizmus elől), izolálódsz. Az elszigetelődésre pedig egyre inkább adekvát válaszreakcióvá válik, hogy annál jobban kikülönbözteted magad a csoporttól. Innentől azt fogják látni, hogy különc vagy, nem hajlandó alkalmazkodni,"csoportellenessé" válsz a szemükben.

Bullying.

Feltételezem, kétségbeesésedben eljutottál már az időnkénti teljes önfeladásig, elvesztetted az önvédelemre való képességedet. Bizonyos embertípusok ezt észrevéve reflexszerűen ugranak, és marnak. Nem tudom, pontosan mi az oka, talán valamiféle önigazolás, a "csordában" a magasabb hierarchia bizonygatása végett. A közösségeken belül - különösen a te korosztályodban - az emberkék sokszor próbálják kitapogatni a határokat, hogy hol foglalnak helyet. Te valószínűleg folyamatosan engeded ezeknek az emberkéknek egyre tovább menni ezeken a határokon magaddal szemben, sosem húzod meg a vonalat, nincs ellenállás, csak kitérés. Letolnak a közösségi hierarchia legaljára, s ott úgy érzik, bármit megengedhetnek veled szemben. Nem fogják abbahagyni!

Ezt úgy szoktam mostanában emlegetni: Nemecsek Ernő-effektus.

Hadd ne kelljen a megoldásra tanácsot adnom, mert nagyon függ az aktuális helyzettől, a kipellengérezés súlyosságától, az egyéni habitustól, és a távlati céloktól, és sajnos, ezek függvényében akár drasztikus cselekvésekre adódhat szükség.

Anno nekem is megvolt a saját, eddig, s ne tovább válaszom, mikor úgy gondolták, hogy következőnek az én fejem nyomják bele a WC-kagylóba, mert az milyen vicces lesz, s nálam ezzel az ötlettel el is érték a végső határt - nem nyomták bele, és onnantól többet nem mertek velem szemben még szóban sem piszkálódni!

Annyit tudok mondani: tényleg ne hagyd magad, húzd meg a határt, állj ki a méltóságod érdekében! Hiába térsz ki, hiába disztingválsz, az csak olaj a tűzre. És ne gondolja senki azt, hogy majd ha felnő, akkor az emberek hozzáállása, viselkedése megváltozik. A bullying az arra alkalmas áldozattal ugyanúgy folytatódik a munkahelyen, a felnőtt életben.

A beteg, depressziós ember gyakorlatilag mindig torzan látja a saját cselekedeteit, viselkedését, viszonyát a többi emberhez. Magam is csak utólag, több, mint tíz év után, egy-egy megváltozott állapotban ébredtem rá, sokszor mennyire türelmetlen, igazságtalan, vagy gonosz voltam közösségbeli társaimmal szemben. Az állandó örömtelenség, borúlátás, negativizmus, panaszáradat dőlt a másikra; a folytonos szorongás, feszült állapot miatt heves, veszekvő, nevetséges apróságokért "harapó" viselkedés sokszor még akkor is, ha a másik fél, szegény semmi okot nem adott rá. S természetesen - naná - nincs is rá szüksége (lásd fent: izolálódás). Aztán ebből keletkezik az önhibáztatás, a bűntudat, öngyűlölet, a direkt módon történő társaságkerülés. Akik sajnálnak, és segítenének, azok sem fognak tudni mit kezdeni veled, egyszerűen lehetetlenség, ebben az állapotban az ember egyszerűen nem partner.

Tehát, ha akarsz valami kezdeni ezzel az egésszel (s nyilván akarsz, mert tisztán érzed, hogy nem akarsz meghalni, csak egy normalizáltabb állapotot elérni) el kell kezdeni először is feltárni a miért, mitől kérdéseket, megállapítani a "mennyiben vagyok én a hunyó" mértékét, s elkezdeni a kísérleteket a korrigálásra, közben folyamatosan "monitorozva" a saját viselkedésed (vajon nem vagy-e rosszindulatú, örömtelen a többiekkel szemben, miközben te egy kedves, sajnálni való, elesett embernek látod magad). Az erőltetés, "márpedig mostantól minden heppi", a túlzásba vitt kedveskedés, amik valószínűleg az első korrekciók lesznek, rosszabb helyzetet szülhetnek. Azt szeretném ezen érteni, értetni, hogy ez bizonyos mértékben nem csupán döntési, hanem tanulási folyamat.

A fentebb válaszolókkal egyetértek abban, hogy a sportolás, de még csak a kinti levegőn tartózkodás (ettől még én is mindig szinte kicserélődöm) nagy lökést tud adni gyógyulásban, meg fogja hozni az önbecsülésed, a tartásod, amit a környezeted azonnal észre fog venni.

Végtelen viták keletkezhetnek abból, amit a következőben mondani fogok: szerintem gyite doki, és beutaló a pszichiáterhez, mert annyira súlyos a helyzet (te pedig szeretnéd megoldani, ami viszont önerőből képtelenség). Nem kell szégyellni, amin te keresztül mész, az betegség (az oszt. társaknak persze nem szükséges tudomására hozni, nekik elég lesz a megdöbbenés majd, mennyire kicserélődtél, megújultál). Ott ne lepődj meg, ha szinte meg sem hallgatnak, kb. 10 perc jut egy emberre, a gyógyszerről szól az egész. Jó ideig elég szar, amíg meg nem találják a megfelelő típusú gyógyszert. A bogyók ugyan nem tesznek csodát, viszont nagyon jól le tudja pörgetni a megszaladt, megoldáson rágódó ciklusba fulladt elmét, megnyugszik, kitisztul az ember agya, elkezd helyzeteket egészen más szemszögből látni, kevésbé drasztikusan. S már ennyi is nagyságrendi javulást tud okozni a pillanatnyi életminőségben. S innen már el lehet kezdeni építkezni, van esélyed a pozitív attitűdöt visszaszerezni, vagy kialakítani magadban. Fenti állapotban bogyó nélkül az én meglátásom szerint _szinte_ lehetetlen.

Ha ez megtörténik, ezt érzékelni fogja a környezeted, és ennek megfelelően fog alakulni a hozzád való viszonyulása. Különböző mértékben, eredménnyel persze, és bármennyire is döbbenetes, de ennyire "primitív" módon működik. Biztosan te is találkoztál már emberrel, akiből ránézésre is csak úgy dől a kedvesség, a nyugalom, a derű. Egy jobb időszakomban én is voltam ilyen, teljes volt a lelkemben a béke, az ottani munkatársaim nagyon szerettek is, mert folyton viccelődtem, jókedvű voltam, szórakoztató, gondokra mosolyogva legyintő. S ragadt át a környezetemre ez a jókedv, ez az attitűd.

Magam eddig jutottam, tovább nem, mert később saját döntésből ebből az állapotból visszafordultam. De megtanultam, tudom, hogy lehetséges.

Mérlegeld az itt leírtakat, nyilván lesz benne rengeteg szubjektív megközelítés, de az biztos tapasztalat, hogy ebből ki lehet jutni, vagy benne lehet ragadni, de akár vissza is lehet bele fordulni.

Szia. Ez nagy gond :/ de igen átérzem a amit te is érzel. Én is voltam igy nagyon sokáig... De gondolj csak bele hogy milyen gyönyörű az élet . Mennyi minden vár rád, és erős vagy!!! Csak ne add fel. Mutasd meg hogy erősebb vagy mint a fájdalom amit átérzel .

már nem tudom hanyadik kommentelő irta neked azt hogy próbálj ki új dolgokat de igaza van ... Én például elkeztem táncolni. Barátokra találtam és egy olyan gyönyörű lányra... Mostmár értelme is van amit csinálok. Nem adtam fel, nem öltem meg magam, élek és boldog vagyok! Ezt a táncot ajánlom neked is hogy próbáld ki. Nekem jót tett ;) és én is 16 éves vagyok!