Mit tegyek, ha két teljesen más személyiség között ingadozok, és lassan, de biztosan süllyedek a magány hívogatóan meleg, de fájdalmasan szürke homályába?

Egyrészt azt gondolom, hogy túlgondolod a saját pszichológiádat és ezzel nem akarom megsérteni az önismereted.

Engem világéletemben érdekelt a pszichológia, az önismeret, az önreflektálás, az önanalízis, stb.

De éppen ezért, mivel már jó 10 év van a hátam mögött ilyen téren, rájöttem olyan dolgokra is, amik a szakkönyvekben nincsenek leírva. Az egyik például az, hogy a pszichológia egy illúzió - ez nem azt jelenti, hogy teljesen értelmetlen , de azt kell megértened, hogy nem egy 100%-os érvényű dolog, nem határoz meg téged pontosan, ezért nem kell abban a pszichológiai zárkában érezd magad, mert valójában a pszichológia nagyon alul értékel számos tényezőt, ami közrejátszik még egy emberi életben.

A pszichológia átka az önbeteljesítő jóslat : te elhiszel magadról bizonyos dolgot és utána éppen azért fog beigazolódni az adott dolog, mert tudat alatt pont úgy viselkedtél, hogy az adott eredményt érd el, de nem azért, mert te csak arra lettél volna képes, hanem mert valójában elhiszed, hogy téged arra az eredményre teremtettek. Példa: introvertált vagy és elmész egy üzleti gyűlésre. Mindenki körülötted agyal, beszél, véleményt mond, kérdezősködik, stb. , míg te ülsz magadban a gondolataiddal, mert „ introvertált ” vagy és már saját magad is annyira elhitted ezt, hogy kialakítasz magadnak egy automatikus viselkedési rendszert -> ergo még inkább „ bebizonyítod ” magadnak, hogy introvertált vagy, pedig semmi sem kötelez erre a szerepre. Nyilván az ilyen viselkedési rendszerekből nagyon nehéz kitörni , de hát az ember saját magának alkotja meg a börtönét.

A személyiségingadozások nem furcsaságok, hanem az emberi természet velejárói. Az egyik kedvenc filmem, „ Eliza Graves ” ( 2014 ) , egyik idézete az, hogy „ Mindnyájan eszelősek vagyunk, csak egyesek annyira eszelősek, hogy soha nem fogják kimutatni azt. ” – Való igaz, hogy az erősen elmeproblémás személyek soha nem paráznak a személyiségükön. Övék a nyugalom és nem zavarja őket az, hogy az van a fejükben, ami van, hanem egyszerűen elfogadják és azon vannak, hogy minél jobban integrálják be az életükbe. Másfelől ott vannak az olyan személyek, mint például te, aki még félszegen állsz saját magad előtt és nem vagy benne biztos, hogy mi is van benned. Ez nem kell nyugtalanítson, mert ha belegondolsz, az egész élet egy rejtély. Az egyik kedvenc rajzfilmem kedvenc jelenete, amikor az egyik karakter azt mondja, hogy „ Az élet arról szól, hogy össze vagyunk vegyülve a többi emberrel és mindenki arról próbálja meggyőzni a másikat, hogy ő kevésbé van összezavarodva. ” :-))

Válaszolni a kérdésedre olyan szempontból nem tudok, hogy adjak neked egy konkrét receptet, hogy „ Na ez itt van tessék, aztán oldd meg a problémádat. ” , mert úgy gondolom, hogy nem is ez a módja ennek. Ami az én felfogásomat teljesen megváltoztatta az utóbbi években az pont ez volt, amit szemléltetni próbáltam eddig is, hogy félig infantilis élvezettel, félig éleslátású szkepticizmussal szemléltem mindent, amit az élet elém hozott és rájöttem arra, hogy az élet egy olyan káosz, amelyben akkor találhatod meg saját magad, ha megteremted saját magad. Annak függvényében, hogy ez kinek mennyire sikerül, ez dönti el azt, hogy ki miként evez át az élet tengerén.

Szia

Én is hasonló cipőben járok, bár nem igazán értem, mik ezek a számok.

De kb. 90%-ban (időre vonatkozik) vagyok introvertált, 10 százalékban pedig extro.

És ez a kettő teljesen elkülönül egymástól.

Csak azért írtam, hogy nem vagy egyedül, segíteni sajnos nem tudok.

De a kávé azért szokott segíteni "felpörögni".