Meddig normális ha így viselkedek?

Anyukám fél éve halt meg, 10 éves voltam mikor rákos lett és 10 évig kapta a kemot és eddig bírta.

Tulajdonképpen nekem természetes volt,hogy havonta egyszer kezelést kap és 1 hétig rosszul van aztán megy minden tovább mint egy normális családban, de ettől függetlenül tudat alatt és úgy egyébként is nagyon sok nehézséget okozott,mindig féltem tőle,hogy meghal.

Visszahúzódó,szorongó gyerek voltam, azt mondták,hogy talán ezért.

Most,hogy meghalt anyukám sokszor vagyok szomorú,ha rossz kedvem van mindig rá gondolok (és még rosszabb lesz) de alapvetően sokat nevetek,szórakozott vagyok mindenki hülyének tart a szó pozitív értelmében, de a barátnőm előtt nem igazán tudtam elővenni ezt az oldalam, gyakran voltam előtte szomorú/morcos, talán tőle vártam valami támogatást, és mondjuk neki is nehéz lehetett egy ilyen helyzetbe csöppennie, és gyakran mondta,hogy lelki sérült vagyok (szakítás után lelki nyomorultnak nevezett) és bár rosszul esik, de talán van benne valami,viszont én úgy gondolom,hogy fél év után még normális,hogy sokszor szomorú vagyok, csak kérdés,hogy meddig és hogy jól gondolom e.

Nem tartom magam depressziósnak, néha ugyan lenne kedvem halottnak lenni, de előbb leszek miniszterelnök mint öngyilkos, nem akarok meghalni nem tartom megoldásnak.

Pszichológusi segítséget nem kértem mert ugyan felajánlottak, de ott az "kib****tt kemény vagyok" álarc és nem fogadtam el, szinte senkinek sem beszélek anyukám haláláról mert tudom hogy ezekre nehéz válaszolni és nem akarom nehéz helyzetbe hozni a barátaimat mert ők nem pszichológusok,hogy kielégítő választ adhassanak, csak amolyan felületesen beszélek velük erről.

Nem tudom,hogy megtudom e oldani ezt is magamban, sosem kértem külső segítséget,minden lelki problémámat egyedül akarom megoldani, eddig sikerült, de lehet,hogy ez már nem fog menni.

Szerintetek meddig normális a rossz kedv,szomorúság?

(Hangulatingadozásaim nincsenek, pontosabban mások nem látják, mindig jó kedvű,figyelmes és segítőkész vagyok)