Mi van velem? Miért érzem ezt? Mi az oka?

Nos nem is tudom hol kezdjem, igazából csak annyira el vagyok keseredve hogy muszáj valamilyen formában kiadnom magamból. De minden egyes választ vagy véleményt szívesen fogadok.

19 éves lány vagyok. Nagyszüleimmel élek egész kiskorom óta bár volt pár év mikor anyukámmal a testvéreimmel és az élettársával éltem. ( Erre az időszakra nem szívesen emlékszem vissza, egyedül az öcséim az ami örömet okozott az ottlétem során. ) Édesapámat nem ismerem. (nem keresett soha, nem is látogatott, de még egy telefon se ) Van egy lassan három éves kapcsolatom ő is itt lakik velünk aminek természetesen örülök.

Igazából az a problémám hogy rengetegszer érzem egyedül magam, szinte nincs olyan ember akinek kiönthetném a szívem és meg is értené az érzéseimet. Mikor ilyen elkeseredett vagyok nem tudom hogy velem van a baj? Csak én gondolkozok úgy ahogy? Csak nekem vannak ilyesfajta problémáim? Igazából gondolkozom hogy is építhetném fel a mondanivalómat de azt se tudom hol kezdjem. Nagyon hangulatember vagyok, egyik percbe még semmi bajom akár még boldog is vagyok a másikba akármilyen kis negatív tényezőről is legyen szó egyszerűen el tudja rontani. Itt el mondom hogy én igazából minek is tudok örülni és azt is hogy mitől hangolódok le. Először is imádom a családomat ( a legtöbb embernél ez így van, vagyis ez lenne a normális ) imádom a természetet, a fákat a virágokat, a friss levegőt, és az állatokat. Ezek a dolgok mind feldobnak ilyenkor úgy érzem önmagam lehetek az erdő, a madarak, fák, bokrok, állatok ők nem ítélnek el őket nem érdekli hogy nézek ki, nem szólnak meg a stílusom miatt. Az állatok a gyengéim, egyszerűen fel tölt akár egy kóbor állat is, mikor le gugolok hozzá megsimogathatom, ahogy rám néznek közbe a nap megcsillan a szőrén és a szemébe szeretetet látok, azt hogy abba a pillanatba boldog és azon kapom magam hogy én is boldog vagyok, akkor úgy érzem nincsenek gondok az emberek nem gonoszkodnak egymással, nem szennyezik a környezetet, nem bántják az állatokat, hogy az emberek nem nézik le egymást, hogy nem hagyják az ember társaikat a földön ha rosszul van ( még ha egy hajléktalanról is legyen szó, bár tudom maguknak köszönhetik azt ahova jutottak de akkor is ). Imádom ezt az érzést. De sajnos ezek csak pillanatok amiket imádok megélni. Utána megint a valóságra eszmélek. Ahogyan az emberek viselkednek, ahogy viszonyulnak egymáshoz. Csak sétálok közbe zenét hallgatok fülesen, nézem az embereket, bele nézek a szemükbe, nézem hogy viselkednek egymással és töprengek. Hogy min? Mindig van olyan dolog amin elgondolkozok, keresem a válaszokat.

Feldob mikor segíthetek az embereknek, mikor látom az arcukon a döbbenetet mikor természetesnek kéne lennie annak, hogy elengedem a járdán, ha előre engedem a buszon, ha ki nyitom az ajtót, ha kedvesen válaszolok ha valamilyen kérdéssel fordulnak hozzám, ha felsegítem a buszra. És el szomorodok az arcukon látott döbbeneten, mennyit változik az élet, az emberek ( nem mintha a 19 évemmel olyan nagy élettapasztalatom lenne ) hiszen ezeknek a dolgoknak evidensnek kellene lenniük és annyira el szoktak ezektől a dolgoktól az emberek hogy ha valaki még is 'figyelmes' ( ami szerintem természetes, ezt nem nevelés kérdése hiszen éreznie kellene az embernek ezt az ösztönös segítség nyújtást ) akkor azon meglepődnek.

Elszomorít mikor fákat vágnak ki, erdőket irtanak ki állatok élőhelyét veszik el. Ez engem zavar, zavar hogy a pénz körül forog minden. És a legrosszabb hogy ezek a dolgok ellen én egymagam nem tehetek semmit, és elszomorít hogy ezek a dolgok az embereket nem zavarja ( tisztelet a kivételnek ).

Nem vagyok túl naiv tudom azt hogy mindenki a megélhetésért küzd, hogy meg legyen az anyagi biztonság, hogy enni kell adni a családja szájába, tudom hogy mindenki a saját életét tervezgeti és követi az álmait. És senkit nem ítélek el ha nem foglalkoztatják azok a dolgok amik engem.

Lehet hogy csupán annyira magányos vagyok hogy ezekre a dolgokra terelődik a figyelmem, pedig próbálok mindig realista lenni van mikor sikerül de van mikor annyira el keseredek hogy nem megy. És le szögezném nem sajnáltatni jöttem ide magam, miért is tenném?: senki nem tudja ki vagyok, csupán jó érzést ezt leírni.

A párom mindig azt mondja hogy annyira tudok örülni apróságoknak, pl mikor látok egy idős párt a padon ülve beszélgetni, mikor a gyerekek a parkba játszanak ( ami ritka ) mikor mosolyognak az emberek, mikor kóbor kiscicák játszanak a fűbe és még ezernyi ilyen dolgot tudnék felsorolni. Sajnos az emberek el felejtik ezeket az apró kis örömöket nem élik meg a csodás pillanatokat, a gyerekek se ipiapacsoznak már, inkább a neten lógnak. Hova lettek a fizikai kapcsolatok? Mikor én kisebb voltam és le kellett hívni a barátainkat a lakótelepre ahol játszottunk, akkor még nem facebookon chateltünk, akkor a kaputelefon volt a menő :) .

Nincs olyan ember akit igazán a barátomnak nevezhetnék ( természetesen a párom egyben a barátom is de az más ) nem találkoztam még olyan emberrel akivel elég sok közös lenne bennünk, akivel hasonló lenne a felfogásom. Igazából nagyon szorongok ha sok ember van körülöttem akiket nem ismerek, vagy egy új társaság akiket nem ismerek, viszont szeretek ismerkedni de már egy ideje le szoktam róla hiszen mindig csalódnom kell a korosztályomba, sajnos teljesen mások az értékrendjeink, a felfogásunk.

Még annyi dolgot írhatnék, tele van gondolatokkal a fejem. Hát nem ez volt a legösszeszedettebb irományom de ahogy említettem jól eset le írni egy kis darabot magamból.