Lámpaláz, gátlások, félelem a szerepléstől - mi a véleményed?

Ez csak egy elvontabb kísérlet a gondolattal.

Vegyük alaphelyzetnek, hogy egy lámpalázas ember vagy, és előadást kell tartanod száz ember előtt. (Felkészültél, amennyire csak lehet, de az izgulás miatt sokszor hülyén viselkedsz. :))

Ilyenkor miért izgul jobban az ember, ha száz előtt kell szerepelni, mintha egy előtt kellene? Hiszen az emberek nem "adódnak össze". Ha százan (mondjuk igazságtalanul, rosszindulatból) kinevetnek, az elvileg ugyanolyan kellene, hogy legyen, mintha csak egyvalaki teszi ezt. Erre megfordult a fejemben egy kísérlet:

A) Hagyományos felállás: te beszélesz, a száz hallgató pedig veled szemben ül a székeken.

B) A közönség egymástól elszeparálva ül, egymás mellett, de valami kis hangszigetelt kabin szerűségben. (Mármint téged hallanak, de egymást nem, és látni is csak téged látnak. De tudják, hogy a többi 99 is ott van velük, csak nem tudnak kommunikálni, egymásra nézve "összenevetni", ha bakizol. És az előadás után is úgy mennek majd el egyenként, hogy utána sem tudnak téged kibeszélni és pletykálni, soha többet nem is találkoznak egymással.)

C) Ugyanez a kabinos felállás, de egyáltalán nem tudnak egymásról. Mind a százan azt hiszik, hogy csak ők hallgatnak téged egyedül.

Mennyiben változna a gátlásosság, az izgulás a három esetben? Hiszen a szitu teljesen ugyanaz (!), ami különbség van, az a kritikus hallgatóság EGYMÁSSAL VALÓ KAPCSOLATA, INFORMÁCIÓCSERÉJE. Lehet, hogy egy nagy (félelemben tartó) téveszme, hogy a "többiektől", a "társadalomtól", a "többségtől" félünk (mármint a véleményüktől, ítéleteiktől), de ezt csak mi nagyítjuk fel, és ugyanúgy kellene csoportokhoz viszonyulni, mintha csak egyvalakivel kommunikálnánk, hiszen a kinevetések nem tudnak igazából összeadódni, hogy száztól jobban kelljen félni, mint egytől?