Én már örökké ilyen leszek?

Mindig mosolygós, örökké vidám embernek ismertek. Kedves voltam mindenkivel, segítettem mindenkinek. Aztán megtörtént az első csalódás az életemben. Nem vehettek fel arra a pályára amit szerettem volna csinálni. De nem törtem meg, legalábbis látszólag. Született egy gyermekem, majd elhagyott a párom. Hozzámentem egy másik férfihoz, azt hittem szerelemből, késöbb, ahogy magamba néztem, rá kellett jönnöm, hogy nem abból. Őt én hagytam el, immán 2 gyermekkel. Időközben egyre szomorúbb, szorongóbb lettem, mára már egy barátom sem maradt. Igy éldegéltünk 3-an, majd egyszer csak elrabolták a nagyobbik gyermekem. Ezt már nagyon nehezen, sőt még mindig nem tudtam feldolgozni, pedig 2 éve történt. Még jobban bezárkóztam. Közvetlenül az eset után még nem is láttak rajtam változást. Érdekes, hogy valahogy az utóbbi fél évben jött ez igy ki rajtam. Pedig van immár szerető párom, munkám, amit azt hittem szeretek (már nem szivesen megyek be)saját házunk, kutya, szóval, minden ami kell. Mégis boldogtalannak érzem magam. Ugy érzem, én sokkal többre voltam hivatott. Nem találom a helyem. Tanulhatnék is (nemrég végeztem az egyetemmel), de nem tudom merre induljak. Mindenhez lenne kedvem, de valahogy semmihez sem. Nagyon nagyon gyakran feszült vagyok, ok nélkül korholom a párom, magam, és gyakran veszekszem szintén ok nélkül a gyermekemmel (3 éves). Emiatt aztán szörnyű nagy lelkiismeretfurdalásom támad, rögtön magbánok mindetn, emiatt ujból nő a feszültség. Nem szedek semmit, és nem is szeretnék. Csak ujból szeretném valahogy visszakapni a mosolygós, energiabomba önmagam. És valahogy meggyőzni arról magam, hogy nem utál a gyerekem, amiért ilyen házsártos vagyok és kiabálok vele (elég gyakran, hetente 1-2 szer is!) Van ötletetek? Volt már valaki hasonló helyzetben?