Tényleg én vagyok szívtelen és kegyetlen ember?
32 éves nő vagyok. Egész életemben nagyon kevés barátom volt, ez annak köszönhető, hogy nagyon erkölcsös és őszinte vagyok. Ha valami nem tetszik, azonnal kimondom őszintén, kertelés nélkül. Ha valaki olyat tesz, ami nem egyezik az értékítéletemmel, akkor azonnal megszakítom vele a kapcsolatot. Volt olyan barátnőm, akivel azért szakítottam meg a barátságot, mert csalta a párját és azt várta, hogy falazzak neki. Ezzel nem tudtam azonosulni és inkább megszakítottam vele minden kapcsolatot. Ez csak egy példa, de általában a barátokat is úgy próbálom megválogatni, mint a párkapcsolatomat, szigorúan az erkölcsi normáimnak megfelelően. Ebből kifolyólag viszont szinte mindig ugyanaz történik, egy idő után mindenkiről kiderül, hogy csalfa. Ha csalódom valakiben, akkor többé már nem tudok benne megbízni. (Persze nem apró dolgokról beszélek, hanem komoly problémákról.) Egyetlen barátnőm van csupán, aki már 15 éve barátnőmnek mondható. Ugyanez a helyzet a férfiakkal az életemben, három kapcsolatom volt csupán eddig (jelenleg még tart a harmadik), de mindhárom férfi részéről hiányoltam/hiányolom a tartást, a határozottságot és hogy tartsák magukat mindig a maguk normájához. Azt vettem észre, hogy az emberekben hiába van egy elképzelés, hogy mit várnak el másoktól, szinte mindig megalkudnak a végén. Számomra az is óriási csalódás, ha valaki kijelenti, hogy XY-nal soha többet nem beszél és mindennek elmondja, aztán pár nap múlva óriási békülés és utána mintha semmi nem történt volna. Én nem ilyen vagyok, ha valakiről kijelentem, hogy többet nem érdekel, akkor az úgy is van, nem csak kitalálom és utána változtatok a véleményemen. Akit szeretek, azért mindent megteszek, de aki eljátssza a bizalmam, azt törlöm az életemből.
Tegnap azt mondta egy ismerősöm, hogy szívtelen és kegyetlen vagyok és hogy senkit nem tűrök meg magam mellett. Ez nem igaz, rengeteg szeretet és törődés van bennem, amit nem tudok átadni az embereknek, mert folyamatosan csalódnom kell.
Tényleg az én hibám, hogy ennyire szigorú vagyok?
Nem nevezném besavanyodásnak. Ha valaki megkedvelek, szinte azonnal a bizalmamba fogadom és talán túl hamar is. És igen, ismerem a megbocsátást, ezerszer megbocsátottam már, folyamatosan teszem, de olyankor már nem tudok, ha ezzel önmagamnak mondok ellent.
A munkahelyemen (ahol öt éve dolgozom) kedvelnek, mindenkivel jól kijövök, akik nem szimpatikusak, azokkal sem bunkózok, felszínesen elvagyunk, de ezt a barátaimmal már nem tudnám megtenni, mert onnantól fogva nem tudom őket barátnak tekinteni.
Alapvetően vidám természetű vagyok, egész nap marhulunk munkában is, tehát a "besavanyodás" abszolút nem jellemző rám és nem keresem direktben keresem az emberek hibáit.
Az említett barátnő sorozatosan csalta a férjét, az elsőnél azt javasoltam neki, hogy ne tegye meg többet, mert láttam a férjét tönkremenni. Aztán megtette másodszor, harmadszor, huszadszor ... utána meg ha kiderült, mindig hozzám szaladt sírva. A sokadik tanácsomat sem fogadta meg, miért kellett volna tovább vesződnöm vele? Rendben, hogy ha egyszer hibázik valaki, de ha folyamatosan elköveti, miért kell mindig megbocsátani?
Ki gondolta volna hogy vannak szilárd értékrenddel rendelkező nők...
én elsőre kedvellek,jó társaság lennél. Kár h a nővérem lehetnél kb. :D
A kérdezőnek küldöm ezt a videot.
Daubner Béla: Spirituális család
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!