Ha egy ember leírja a jó tulajdonságait, akkor rossz, mert tökéletesnek mutatja magát?

Olvastam egy (16 éves) lány írását saját magáról. Arra volt kíváncsi, milyennek találják őt a leírtak alapján. Egymásra halmozta a jó tulajdonságait, mint például: nem iszik, nem cigizik, nem jár el bulizni, segít otthon, visszafogott, kedvesaranyos, gyakran elsírja magát kevésbé megható dolgokon is, segíteni akar rászorulókon ééésatöbbi. És nincs önbizalma, szóva visszafogott.

Erre a válaszadók fele azt válaszolta, hogy azt hiszi magáról, hogy kis tökéletes, és biztos beképzelt, kibírhatatlan személy, aki azt érezteti másokkal, hogy ő a legjobb, legtökéletesebb, mert még a szivárványt is szereti.

-És itt jön a kérdésem: Én nagyjából ilyen vagyok. Ő mondjuk írt még boroskóláról is, de én azt se iszok, meg hogy szeret vásárolni meg vásárolni, én azt se. Akkor most én is ilyen beképzelt vagyok, ahogy neki mondták? Vagy ezt nem értem. Vagy csak akkor lennék idegesítőnek és beképzeltnek titulált személy, ha én is leírnám tudatosan az összes tulajdonságomat, AMIKRŐL ÚGY IS TUDOM, HOGY JÓK, és megkérdezném, hogy mitgondoltokrólam, közben meg úgy is tudom, hogy ezek alapján rólam csak jót lehet gondolni, és alig várom, hogy nyalják a cipőm talpát?

-Mégegyszer összefoglalva: Képzelj el egy egyoldalas ömlengést, amit végigolvasva megfogalmazódik a személyről egy pozitív kép. És most képzeld el, hogy nem írta le, hanem te ismered őt személy szerint. Van különbség az így elképzelt két alak között? Szereted azt, aki nem írta le, várva, hogy dícsérjék, és ellenszenves az, aki leírta?

(Mondjuk én a szivárványtól nem dobok hátast, és a rászorulókon sem szeretnék segíteni Afrikában, max. egy beteg gyerekekkel foglalkozó intézményben szeretnék tevékenykedni, mivel azt az országot úgy sem tudnám megváltani 50 évre.)

Bocsánat, ha túl bonyolult voltam. Csak a leírt és leíratlan énkép-mutatás közti különbséget szeretném megérteni.