Miért nem tudnak végre megváltozni a dolgok az életemben? 17F

Több mint 2 éve, minden hétköznap korán reggel buszozok, a hangulatomnak megfelelően kiválasztom a zenéket a telefonomon, majd vagy alszok közben, vagy gondolkodok folyamatosan, járatom az agyam, igazából sosem vagyok kipihent, a kevés alvás miatt, ezalatt napi 6-7 órát értek, nem tudok többet aludni, vasárnaponként képtelen vagyok éjfél előtt elaludni, mert pörög az agyam, hogy vége a hétnek, mi lesz a jövőhéten, és érzek egy kis elmúlást, és újabb monoton hét közeledtét. Igazából csak várok, várom, hogy beérkezzek a városba, és reggelizzek, majd kihúzzam az iskolában, úgy, hogy nem érzem magam ott jól, 1 ember van akivel beszélgetek, majd elválnak útjaink, ő egy fiú osztálytársam, de igazából csak osztálytárs, szerintem ő is így gondol rám, hogy vele kibírjuk azt a 6-7 órát minden nap, és nem vagyok búskomor az egész iskolában töltött idő alatt. Mikor ennek vége, megyek az állomásra, és irány haza, szoktam ismerőseimmel 1-2 szót váltani, de nem érzek úgy senki iránt, mint barát, vagy hozzám nagyon közel álló személy, csak úgy szimplán mindenki unaloműző. Kibírom a buszozást, majd otthon leülök ide, a virtuális életbe, elütöm az időt, de lényegben nem csinálok semmi hasznosat.. Zenét hallgatok, irkálom ki ide a kérdéseket(de minek?), játszok, elütöm az időt. Ezek közben megcsinálom a leckét, és tanulok kicsit, sokszor megígérem magamnak, hogy most megtanulok tényleg, aztán 2-3 elolvasás után úgy vélem elég, majd lerakom a füzetet. Megyek zuhanyzok, fogat mosok közben, bepakolok holnapra, váltok anyámmal pár szót, csak ő van velem a lakásban, elmondok neki pár jegyet, és el is hallgatok néhányat. Ez a körforgás, igazából, csak vegetálás, mókuskerék, folytathatnám.. Tudom, énmiattam. Változtatnék, de vagy motiválatlan leszek, vagy félbehagyom a dolgokat, vagy úgy vagyok vele, hogy mindegy.. Az iskolában/városban/buszon látom a szebbnél szebb lányokat, és gyakran ők is néznek engem, de ez így megy régóta, nézelődünk, más nincs, lépni nem merek semmilyen lány felé, csak nézek, szemezek, mire oda jutok, hogy elhatározom, most leszólítok valakit, akkor rákészülök, átélem teljesen, hogy milyen lesz, belegondolok, nincs mit veszíteni, úgy sem mennék oda olyanhoz, aki nem nézett rám, vagy nem küldött volna jeleket, tehát biztos, hogy nem érne kudarc, de mire odakerülök, hogy cselekedni kell, meggondolom magam, inkább nem akarom, hagyom, most nem, megijedek. Évek óta, ez van, nem találok olyan társaságot sem, akikre azt mondanám, hogy na itt megtaláltam önmagam, ők a barátaim. Olyan van, hogy "haverok", de az nem több mint elmegyünk valahova, és beszélgetünk, hülyéskedünk, majd másnap nem is hiányoljuk egymást. Árva vagyok. Szeretnék számítógépekkel kapcsolatos munkát, ennek ellenére rosszul megy a matek, de a géphez értek.

Sokat gondolkozok, rájövök dolgokra, de valamikor rá is stresszelek, és nem foglalkozok vele többet. Ez van a lányokkal is, hiába várok, ha adódott is egyszer egy lehetőség, azt is elszalasztottam, mert én nem mertem lépni.

Most akkor én félek a változástól? Az emberektől? Mitől? Miért nem alakul már végre máshogy valami, hogy érezzem a változást, és izgalmasabb legyen az életem?