Mit kellene tennem ahhoz, hogy elfogadjam azt, hogy nem lehetek olyan jó mint a társaim?

Be kell vallanom, nem vagyok túl nagy szám. Az emberi kapcsolatokban nem találtam meg a számításom, falakba ütköztem, így már nem érdekel, a tanulásba akartam menekülni.

Azt tudni kell rólam, hogy világ életemben egy rosszabb képességű, kissé "debil" hatást keltő diák voltam, kiközösítettek, a legjobb jegyem is hármas volt, csoda, hogy nem buktam meg általános iskolában. Ez volt a középiskola 9-10. osztályában is: kettes nyelvtan, matematika, stb. 11 osztályban eldöntöttem, hogy kicsit tanulgatni fogok, nem sikerült, akárhogyan erőlködtem az eredményeim hasonlóak lettek, bár a nyelvtant, angolt, irodalmat, történelmet felhoztam ötösre de a matematika mindig csak 3-as.

Most 22 évesen irigykedve nézem a volt osztálytársaimat, hogy milyen sikeresek, ők 22 évesen komoly gyárakba mennek gyakornokoskodni a műszaki tanulmányaiknak köszönhetően, boldog kapcsolatban élnek (ezt mondjuk nem irigylem mert nekem nem fontos) és van lehetőségük a karrierre. Elmehetnek külföldre dolgozni, de itthon is jó és jól fizető állásuk lesz. Ezalatt én munkanélküli vagyok, aki nagyon szeret tanulni de képtelen eredményeket elérni a megfelelő képességek híján. Miként lehetne ezen túllépni, úgy, hogy ne bolonduljon bele az ember? Mivel buta vagyok nem célszerű komolyabb tanulmányokba kezdenem mert csak pénzt vesztenék és kudarcaim lennének, valamint 22-23 évesen már az emberek a karrierjüket építik, miután kikerülnek az egyetemről...

Bocsánat, hogy hosszú lett!