Van olyan, hogy valakinek az legyen a sorsa, hogy szenvedjen? 14/l

Kiskoromban csandes, jó magaviseletű voltam. A szüleim sokat veszekedtek, és hamar el is váltak. Akkor egy időre apukámmal maradtam, és sok átvirrasztott estét töltöttem vele, mert nagyon szenvedett, hogy a szeretett családja kettészakad, és olyankor mindig próbáltam megvígasztalni őt. Mára ennek nyoma sincs, hogy azokban a nehéz időkben milyen sok álmatlan órát szántam a könnyei felszárítására. Jött az életébe egy nő. Közös családot alapítottak. A nő igyekezett minél jobban elszakítani apától és az új gyereküktől. Ez úgy nézett ki, hogy különböző indokokat felfestve néha kizárt a lakásból, nem engedte, hogy találkozzam a féltestvéremmel, és máig örülök, ha fél évente egyszer találkozhatok a féltestvéremmel. Próbáltam apával javítanina kapcsolatunkon, azzal, hogy kitakarítottam a lakását többször, hátha örül, megköszöni, vagy eszébe jutok néha én is, nem csak a másik családja, de minden hiába. Volt, hogy hónapokig nem látott, mert beteg voltam, és fel sem hívott.

Ami anyukámat illeti? Amikor sírtam a válásk után, hamar elment a türelme, és megsértődött amiért sírok. Sosem értettem meg őt, azt hiszem igazából nem is szeret. Van egy barátnője, az a válás óta majd' éjjel-nappal anyával van, mindig egymással beszélgetnek. Azt hiszem akkor hidegültem el anyukámtól. Akkor szerettem volna őt néha minden ok nélkül megölelni, vagy csak hozzábújni, de nem lehetett, mert a barátnője bezavart a szobámba, hogy "nem látod, hogy anyáddal éppen beszélgetünk?! Menjél be a szobádba jatszani, nem csüngjél már anyádon!" Kezdtem magamba fordulni, elvesztettem minden barátomat, az óvodában minden nap olyan magányosnak éreztem magam, hogy vagy hasmenésem volt, vagy hánytam. Csak ücsörögtem, és vártam, hogy valaki hazavigyen. Az iskolában szintén ez volt. Nagyon sokat sírtam, ezért senki nem akart velem barátkozni. Akkor megváltoztam. Minden fajdalmamat és elvetettségemet elsöpörve idétlenné váltam. Én lettem az osztály bohóca, hogy senki ne lássa a szenvedésem, mindig mosolyogtam. Máig is ilyen vagyok, pedig belül éget a fájdalom.

Az osztálytársaim állítólag szeretnek, de én nem bírom őket elviselni. Mind olyan felszínes. Az alapján ítélik meg az embert, amit visel, nem az alapjan, amilyen a lelke. Nekem is néha beszólnak, hogy miért öltözködöm fiúsan. Ennek ellenére állítólag szeretnek, én pedig megprobálok velük kedves lenni. Állitlag nem utálnak az osztálytársaim, de mind felszínesek, akik kinevetnek, amiért nekem nem gazdagok a szüleim, és ez bosszant. Már nem akarok barátokat sem, mert csalódtam az emberekben, ezért egyszer meg is mérgeztem magam, hogy csak egy napot nyerhessek nélkülük, amíg kimossák a gyomromat.

Eddigi életem során csupán egy embert sikerült találnom, aki pontosan átérzi amit én érzek. Egy embert, aki nem felszínes, nem érdekli a külsőm, és tudja mi az amit én érzek.

Mióta a szüleim válását követő fokozatos leépülésem megkezdődött állítólag nem mosolyogtam őszintén, és paranoiás is lettem. Csak úgy merek este elaludni, hogyha tüzetesen átvizsgáltam a lakást, hogy nem bújt-e valami, vagy valaki a lakás bútoraiba, még a mosógépbe is bepillantok minden este.