Tudok valakinek segíteni?

Néha a 9 éves unokatestvérem egy egy természetes tőmondatával képes engem gondolkodóba ejteni.

Kéretik megjegyezni:Az élet tapasztalat nagyon jó,de nem minden!

A hozzáállásommal semmi baj. Pár éve töretlen jókedvvel és optimizmussal ismerkedek, tükrőződik a legtöbb levelemen a boldogság amit egy barátnő mellett éreznék. Eddig mindhiába, válasz nem sok érkezik. Nem csoda ha elmegy az élettől is az embernek a kedve és 22 évesen egy 17 éves lánynak panaszkodik.

Most pedig megnézek egy romantikus filmet, csak, hogy jobban fájjon. :D

Első

Na, ne érts félre, csak kíváncsiságból kérdem: miért akarsz mások gondjain gondolkodni, és megoldást keresni, és miből gondolod, hogy te jobban tudod, mint ők?

Tényleg érdekel, én is szoktam tanácsokat adni, most én kérdem, te miért teszed?

Szia! Kedves vagy. :)

Remélem nem gond, ha valakinek kiöntöm a szívem.

Nos azzal kezdenék, hogy rémesen érzem magam és nem tudom miért...

Persze a családom, sem az a hű de happy. Ma például anyámmal mentem el ballagásra ruhát venni választottam is egy inget, de közben ő ott toporzékolt, hogy siessek már neki nincs ennyi ideje. Előző nap esküvőn volt, hajnali háromkor jött haza, kaját a mamám szerencsére főzött, órákig tud telefonon beszélni, bármit kérdezek flegmán válaszol, már ott tartunk, hogy az egyetlen közös témánk a Gyilkos elmék... Nem értem előtte normális volt, főzött, meg minden, de mostanában egyre furcsább. Persze apám mellett nem könnyű, megértem, hogy neki is kell egy kis kikapcsolódás, de mindenre és mindenkire van ideje rajtam kívűl. Apámat meg ki nem állhatom, önző, bunkó, buta, lusta ember. Akit legjobban szerettem egy éve meghalt, a nagyapám volt az. Akivel az anyai nagyszüleim egy kis faluban laktak nem messze a várostól, ahol mi laktunk. Úgy éreztem otthon vagyok, alig vártam, hogy a nagyszüleimnél legyek, nagy birtok, erdő, rét, minden amit csak egy gyerek kívánhat. De aztán minden megváltozott a nagyapám rákos lett, nem tudott dolgozni, szinte az ágyhoz volt kötve, nem tudták fenntartani azt a nagy házat és ideköltöztek a városba. Azóta szinte lelki rokkant vagyok, a lételemem volt az a falu, és most minden, ami fontos volt számomra elvették. Nagy volt az a ház, ki akartunk költözni, de a szüleim nem engedték, mert "itt a városban minden közel van" Évekig sírtam, azóta történt még egy s más, de nem találom a helyemet, úgy érzem a gyerek önmagam ott maradt a kis faluban, már csak az üresség van. Szinte mindentől és mindenkitől elidegenedtem, a barátaimmal ezerszer szívesebben vagyok, mint a családommal...

De a következő tanévet egy nagyvárosban kezdem kollégistaként, kicsit furcsa ember vagyok, nem az érdekel a leginkább, ami másokat. Most még a barátaimat is elveszítem, akkor mi marad nekem? Célom sincs... Csak az, hogy az legyek, ami igazából nem én vagyok. Mert most lehet, hogy olyan döntést hoztam, ami nem feltétlenül jó, de majd kiderül. Ezenkívül szeretek írni, van is egy blogom, (igaz, még csak múlt heti) de nincs, aki elolvassa őket, a családom kezébe nem adnám, a barátaim nem igazán értik ezt. De az az üresség, az a lappangó mély fájdalom, csak nem akar eltűnni. Köszönöm, hogy leírhattam!